metamor

Szemethy Orsi

Luxus

 

 

A temetőkben sok munka adódik, kezdve azoktól, amiket mindenki el tud képzelni, pont, mint egy esküvőn, ez természetes, úgy értem mindkettő, az emberek életében. Sosem értettem, hogyan képesek annyira lazítani a menyasszonyok és a vőlegények, hogy ne vesszenek el a túlszervezett, drága szertartásokon, ahol valamiféle etikett szerint a nyilvánosság elé tárják, hogy ezen túl szerelemben fognak élni, de nem csak szerelemben, hanem legális keretek közé szorított szeretetben, melyet fotósorozattal örökítenek meg. Bíznak a gyermekáldásban, és az, hogy jókat dugnak majd, veszekszenek, jó fejek lesznek, vagy ocsmány dolgokat vágnak egymás fejéhez, mindehhez a közösség, a rokonok és a barátok jóváhagyását kérik és kapják meg a díszes eseményen. A szertartás fontos dolog, biztos vagyok benne, hogy sok ember életében valóban emlékezetes pillanatként marad meg egy egy kimerevített képkocka a pörgésből, melyet az alkohol és a túlfeszített idegek engedélyeznek az emlékező számára.

A temetéssel kicsit más a helyzet.  Gyerekkoromtól kezdve úgy képzelem, hogy a halott látja az egészet, de szerencsére már nem kell részt vennie aktívan a dologban, elengedheti a szervezéssel járó feszültséget, a rokonokon és a barátokon múlik, mit sikerül összehozni.

Önök mindnyájan jártak már mindkét eseményen, így tudják, hogy kínos, vicces, és szomorú pillanatok váltogatják egymást olyan sebesen, hogy szinte követhetetlen. Én magam a csendes kívülálló szerepét játszom ezeken a szertartásokon, most, hogy a civilizációnk átalakult, de csodálatos módon a szokások némelyike mégis szinte érintetlenül megmaradt. Küzd, hogy megmaradhasson, hogy pontos legyek. A temetés gyakoribb, templomaink állnak, kormos falaikon belül még pislákol a fény, ha fűtés nincs is bennük. Talán ez hiányzik a legjobban, főleg így, januárban.

A mi kunyhónkban vannak melegen tartó fóliák, ha nem is egy barátságos hőmérsékletű szobában, de a rövidke, alagútszerű csőben saját testhőnk kellemes langyosságot tart. Nulla fok körül mindenképpen. Ha lejjebb kúszik a hőmérséklet, akkor a gázfőzők  segítenek, ami iszonyú pazarlás, de tekintve várható életkorunkat, a készletek nagy valószínűséggel kitartanak addig, amíg szükséges.

Eleinte az esküvőkön is rendszeresen részt vettünk húgommal, de mivel azokat inkább nyáron tartják, nem festhettünk túl vidáman a gázmaszkban és a fekete, sugárbiztos köpenyekben, amik alatt kétes tisztaságú ruháinkat viseltük. Nekik nem számított, mit viselnek, a násznépnek és az ifjú párnak úgy értem, mert ők a barlangok bejáratán kívülre nem merészkedtek. A mechanikus lovak által húzott szekerek pedig hasonló ponyvával voltak letakarva, mint a mi öltözékünk, így nem érte őket sokáig a gyilkos napsütés.

Eleinte még felfogadtak minket segítségnek, vagy a hiányzó családtagok pótlására, még koszorúslánynak is, aminél bizarrabb látvány kevés lehetett akkoriban, de később ez a szokás valahogy elmúlt, nem akartak már nagy tömeget, fotókat sem, csak túl akartak esni az egészen. Az esküvő, még ha kis létszámú is mostanság, mégis próbál meghitt, családi esemény maradni. A pénz nagy része elmegy a lovak bérlésére, szerintem nevetséges, hogy a régmúltban az egész szertartás került annyiba, mint manapság egy mechanikus ló, de ki lát bele az emberek fejébe. Most ez a státusszimbólum, mintha meggyűlölték volna az autókat. Nem csodálom. Pedig azokból van bőven, nekik mégis a ló kell. Ha nem élő, legalább annak a mintájára készült vasparipa. Nem ijedezik, nem ugrik el, nem kapkodja a fejét, nem botlik, csak megy.

Így aztán áttértünk a temetésekre. Ott inkább van munka, és az erdő, ahol élünk, nem messze van a nagyon kihalt, nagyon nagy izraelita temetőtől. A legtöbb temető kihalt persze, de ezt inkább úgy értem, hogy ez sosem volt gondozott, rengeteg az elhagyott sírhely, mert a régmúltban egy népirtás erősen megtizedelte, vagy messzire űzte a sírokat esetlegesen látogató rokonokat.

A rabbi szeret minket. Ezt onnan tudom, hogy megengedte, a közelben elhullott állatokat a temető kerítésén belül temessük el. Még kisebbek voltunk, játéknak indult, amolyan csínytevésnek, de még ezen a kihalt helyen is sikerült lebuknunk, túl hangosak voltunk, saját magunk által kitalált énekeket énekeltünk a kis sírhantok felett, vízfestékkel festett kövekkel díszítettük őket, és fejfákkal, melyekre óriásira mutálódott, irreális színű virágfüzéreket aggattunk. A Nap leperzselte őket, amint leszakítottuk őket a szárukról, de addig a néhány pillanatig szépek voltak.

A rabbi eleinte leszidott minket, szentségtörésről beszélt, de aztán szerintem úgy volt vele, hogy lehet, a mi kezeink segítenek egyszer majd kiásni azt a nyughelyet is, ahol ő fog feküdni. A sugárbetegség nem mindenkivel bánik egyenlően, és ezt nem én találtam ki, hanem a tapasztalat mutatja, szóval van az embereknek egy olyan része, akik valahogy úgy tekintenek egymásra, mint a rabbi miránk. Vagy mi őt, vagy ő minket. Amíg itt vagyunk, addig igyekszünk segíteni egymásnak. Így lettünk mi a temető kis mindenes szolgái. Még kegytárgyakat is árulunk, ami nagy szó, nem hinném, hogy ez korábban itt bárkinek megengedett lett volna.

Húgom ügyesen fest, nyáron a ravatalozóban, télen a hőfóliás kunyhónkban szoktunk dolgozni. Én szövegeket is írok, mostanában inkább héberül, mert abban nagyobb az üzlet, lássuk be, akik ide jönnek, azt veszik meg. És bevallom, hogy bármennyire is tudom, hogy a levegő, amit belélegzünk, finom, jó illatú, tavasszal kiváltképp, mégis mérgezett, és előbb vagy utóbb a benne utazó láthatatlan részecskék megtámadják a sejtjeinket, tehát meg kéne becsülnöm a nehezen megszerzett dolgainkat, olykor mégis haszontalanságokra költök.

A kegytárgyakat, amiket koponyadarabokra, kövekre, fákra és törött márványlapokra festünk, a rabbi kitette a bejárathoz, az áruk hatvan százalékát megkapjuk. Plusz a sírásás, plusz a szertartásokon való segítség, a székek elrendezése, a büfé asztal, ha van, a beszerzések. Kaptunk egy majdnem ötven éves Nissan terepjárót, ami csodával határos módon működik, gázolaj pedig van bőven, olyan kevesen használják. Húgom szerint a rabbi egy gólemmel hozatja a világ összes tartalékait a temetőbe, (nem csak gázolajat) de nyilván a rosszindulat mondatja ezt vele, mivel ő a festésen kívül semmi máshoz nem ért, ha én nem lennék, hogy a dolgokat pénzre váltsam, már régen éhen pusztult volna.

Mindenestre a Nissan megy, mi meg hordjuk vele, amit kell, nyáron a köpenyben, télen kabátban, gázmaszkot már nem hordunk. Már senki sem hord. Szóval néha elszórom a pénzt, igen. Pedig lehetne nagyobb kunyhónk, vagy a ravatalozóban egy szoba, bármi. Ruhák, kezelések, vitaminok. Jobb kaják. De nem érdekel ez a része, valahogy tetszik, hogy a természetben élünk, Isten kissé elhomályosult tekintete alatt, amire az emberek olyan sokszor és sokáig vágytak abban az időben, amikor a Nissanunk még új volt. Bezárta őket a város, a technika és a túlzott kényelem.

Szóval elmondom, hogy megcsináltattam egy macskát. Félig döglötten találtam a bozótban, nem a sugárbetegség, hanem valószínűleg egy másik állat támadta meg, eltörte a gerincét, de még élt. Nyitva volt a szeme, és lélegzett. Szép, tarka macska, olyan, amelyiknek mintha két arca lenne, egyik oldalon fekete, a másikon vörös a szőre. Nem volt még felnőtt, olyan már nem kölyök. Mint mi a húgommal. Betettem egy dobozba, anélkül, hogy szóltam volna bárkinek, és elmentem a városba, a céghez, ami a mechanikus lovakat gyártja. Itt nagyjából az egy autó ára, ha lenyomod a kilincset, de nem érdekelt. Az összes spórolt pénzünket odaadtam és az autó kulcsát is. Látta a nő, hogy nincs több, ideje meg neki is annyi, amennyi, és elvállalta. Azt mondta, nem lesz szép, de hát mi a szép. Kérdeztem, lélegezni fog e. Ezt hogy értem? Hát, hogy szuszogni. Azt lehet, mondta, ha szeretném. Teljesen hülyének nézett, és azt mondta, a futár kiviszi, ha kész, előtte kapok értesítést. Megadtam a temető címét.

Otthon a húgom jobban ki volt borulva, mint a rabbi, mert ő csak nézett rám, azt mondta, majd összerakja a Teslát, ami jóval menőbb, mint a Nissan volt, de mivel áramunk nincs, kicseréli a motort. Elpiszmoghatna vele most is, szórakoztatja az ilyesmi, ha nem lenne a jövő héten egy elég nagyszabású búcsúztató.

Arra gondoltam, hogy a rabbi, aki kábé százszor olyan idősnek tűnik, mint a húgom, mennyivel nyugodtabb, persze, mert öregebb, persze, a húgom azért nyugtalan, mert fiatal? Mi a nyugtalanítóbb, a múlt, vagy a jövő?

Sokat készültünk a temetésre, rengetegen jöttek el, pedig iszonyú hideg volt. A rabbi valamiért ragaszkodott hozzá, hogy a hatalmas ajtószárnyak sarkig tárva legyenek, áradt be a jeges, nyirkos, ködös levegő. A gyászolók majdnem betöltötték az egész termet, de belehelni nem tudták, így aztán mindenki igyekezett mozgatni a lábujjait, titokban jógalégzést végezni, képtelenek voltak elmerülni a rabbi ékes szavaiban, annyira fáztak. Volt, aki egyre kékesebb színárnyalatot öltött, másoknak az orra kezdett pirosodni, sőt, elcsöppenni. Arra gondoltam, vajon összeesik e majd valaki, ha el kell indulni a koporsóval ki a temetőbe, elgémberednek e annyira. Mi a gyertyákat gyújtogattuk, az idő csak telt, a rabbi hosszan beszélt, úgy gomolygott ki a pára a száján a beszéd közben, mint gőzmozdonyból a pamacsok. Ahogy egyre szenvedélyesebben élte bele magát, úgy sűrűsödtek a pamacsok, be akarták teríteni az egész ravatalozót. Azt hiszi szerintem mostanában, hogy minden beszéde az utolsó lehet, így aztán belead apait anyait.

Ebben a pillanatban érkezett meg a futár. Értesítést persze nem kaptam. Egy vörös furgon kanyarodott be a kopasz fákkal szegélyezett kavicsos bejárón, én pedig a gyertyámat gyorsan a húgom kezébe nyomtam, és diszkréten kiosontam a fal mellett. Ha nincsenek nyitva az ajtók, vajon becsönget a temetés közepén? Bele se mertem gondolni. Hirtelen olyan forróság öntött el, mintha nem fáztam volna magam is annyira még az imént, mint soha életemben eddig. Aláírtam a papírt és átvettem a hordozót. A futár kedves volt, a temetésért kapott aznapi pénzt adtam oda neki, pedig a fuvar is benne volt az árban. Hát akkor minden jót, ezt mondta. Ennél sokkal többet nem is lett volna illendő, jó szórakozást, vagy nem is tudom, szép napot, ilyeneket senki sem mond már. Főleg nem egy temetőben, ami nekem az otthonom, de neki a szokásosnál is gyászosabb úti cél lehetett.

A temetőfalhoz mentem, ahol annak idején a buta kis sírhalmokat ástuk húgommal. A színes kövek és a gyerekes fejfák közül nem mind fakult ki, amelyik árnyékban volt, meglepően jól megtartotta a színeit. A feliratokat is el lehetett olvasni. Kutya, Sakál, Borz, Pocok. Elpusztult 2056, június 6, augusztus 12, stb.

Letettem a hordozót. Alig mertem belenézni, pedig miközben vittem, már éreztem benne a mozgást. Kinyitottam a rácsot, és benéztem.

Nem jött ki azonnal. A kis félarcú. Csillogott a szőre, a fülei, két szabályos háromszög. Az egyik vörös, a másik fekete. Már nem volt olyan, mint egy kiköpött, megrágott rongycsomó, sőt. Szólongattam, hogy gyere. Robogtak a gondolataim, hogy tejet, és mindenféle finomságot veszek neki. Miből is? Hagyjuk, hamar összejön megint valami, ha keményen dolgozom. Annyira szép volt a szeme, hogy még levegőt venni sem mertem. Akkor vettem észre, hogy a húgom ott áll mögöttem. Na? Ezt mondta. Neki is piros volt az orra a hidegtől, a kezén kesztyű. Én levettem az enyémet és benyúltam a hordozóba. Kivettem. Két puha talp, vékonyka vállak, és a hasa. A hasa végénél csatlakoztatták a fémvázat. Mintha egy kitömött macska elejét ráhúzták volna egy fémcsontvázra. De mozgott. A medencéje, a gerincoszlop egy darabja és két hátsó lába matt titánium ötvözet, mint annak idején némelyik profi sportoló művégtagja. Kicsit kopogott a murván. A farka is ugyanez az anyag, nyugtalanul mozgott, akár egy játékkígyó. A színeket nem tették rá, így gyakorlatilag a fél cicus egységes ólomszürke volt. Hát nem gyönyörű? Kinyitotta a száját, és látszott a kis, rózsaszín nyelve. Halkan elnyávogta magát, és elindult felém.

A húgom letérdelt mellém a földre, a jószág pedig az ölembe gömbölyödött. Dorombolni kezdett, biztosan ő is nagyon fázott a hordozóban. Fura volt, hogy csak a fél macska volt puha és meleg, a többi része pedig hideg váz, de nem érdekelt. A kábelek nem is látszódtak. Szuszogott, emelkedett és süllyedt a kis mellkasa, ennél élőbb nem is lehetett volna. Kis páragomoly szállt ki a száján és az orrán, és gyerekmacska illata volt. Megérte. Még a húgomon is láttam, hogy tetszik neki. Nem értettem, miért sír, biztosan a hidegtől, elég nyúzottnak tűnt, kínosan hosszú volt ez a szertartás.

A gyászoló tömeg már a koporsót kísérte a temető egyik legtávolabbi sarkába, a rabbi pedig, szerintem elég feltűnően tekergette a nyakát az irányunkba, és a kezével integetett, ahogy haladt a koporsó előtt. A húgom felém nyújtotta a kesztyűket, amiket muszáj volt visszavennem, de előtte a macskát betettem a kabátom alá, és úgy futottunk a menet után. Tudtam, hogy soha többé nem fogok fázni.

 

Megjelent az Alibi Levegő c. számában 2020 decemberében