metamor

Szemethy Orsi

Luxus

A temetőkben sok munka adódik, kezdve azoktól, amiket mindenki el tud képzelni, pont, mint egy esküvőn, ez természetes, úgy értem mindkettő, az emberek életében. Sosem értettem, hogyan képesek annyira lazítani a menyasszonyok és a vőlegények, hogy ne vesszenek el a túlszervezett, drága szertartásokon, ahol valamiféle etikett szerint a nyilvánosság elé tárják, hogy ezen túl szerelemben fognak élni, de nem csak szerelemben, hanem legális keretek közé szorított szeretetben, melyet fotósorozattal örökítenek meg. Bíznak a gyermekáldásban, és az, hogy jókat dugnak majd, veszekszenek, jó fejek lesznek, vagy ocsmány dolgokat vágnak egymás fejéhez, mindehhez a közösség, a rokonok és a barátok jóváhagyását kérik és kapják meg a díszes eseményen. A szertartás fontos dolog, biztos vagyok benne, hogy sok ember életében valóban emlékezetes pillanatként marad meg egy egy kimerevített képkocka a pörgésből, melyet az alkohol és a túlfeszített idegek engedélyeznek az emlékező számára.

A temetéssel kicsit más a helyzet.  Gyerekkoromtól kezdve úgy képzelem, hogy a halott látja az egészet, de szerencsére már nem kell részt vennie aktívan a dologban, elengedheti a szervezéssel járó feszültséget, a rokonokon és a barátokon múlik, mit sikerül összehozni.

Önök mindnyájan jártak már mindkét eseményen, így tudják, hogy kínos, vicces, és szomorú pillanatok váltogatják egymást olyan sebesen, hogy szinte követhetetlen. Én magam a csendes kívülálló szerepét játszom ezeken a szertartásokon, most, hogy a civilizációnk átalakult, de csodálatos módon a szokások némelyike mégis szinte érintetlenül megmaradt. Küzd, hogy megmaradhasson, hogy pontos legyek. A temetés gyakoribb, templomaink állnak, kormos falaikon belül még pislákol a fény, ha fűtés nincs is bennük. Talán ez hiányzik a legjobban, főleg így, januárban.

A mi kunyhónkban vannak melegen tartó fóliák, ha nem is egy barátságos hőmérsékletű szobában, de a rövidke, alagútszerű csőben saját testhőnk kellemes langyosságot tart. Nulla fok körül mindenképpen. Ha lejjebb kúszik a hőmérséklet, akkor a gázfőzők  segítenek, ami iszonyú pazarlás, de tekintve várható életkorunkat, a készletek nagy valószínűséggel kitartanak addig, amíg szükséges.

Eleinte az esküvőkön is rendszeresen részt vettünk húgommal, de mivel azokat inkább nyáron tartják, nem festhettünk túl vidáman a gázmaszkban és a fekete, sugárbiztos köpenyekben, amik alatt kétes tisztaságú ruháinkat viseltük. Nekik nem számított, mit viselnek, a násznépnek és az ifjú párnak úgy értem, mert ők a barlangok bejáratán kívülre nem merészkedtek. A mechanikus lovak által húzott szekerek pedig hasonló ponyvával voltak letakarva, mint a mi öltözékünk, így nem érte őket sokáig a gyilkos napsütés.

Eleinte még felfogadtak minket segítségnek, vagy a hiányzó családtagok pótlására, még koszorúslánynak is, aminél bizarrabb látvány kevés lehetett akkoriban, de később ez a szokás valahogy elmúlt, nem akartak már nagy tömeget, fotókat sem, csak túl akartak esni az egészen. Az esküvő, még ha kis létszámú is mostanság, mégis próbál meghitt, családi esemény maradni. A pénz nagy része elmegy a lovak bérlésére, szerintem nevetséges, hogy a régmúltban az egész szertartás került annyiba, mint manapság egy mechanikus ló, de ki lát bele az emberek fejébe. Most ez a státusszimbólum, mintha meggyűlölték volna az autókat. Nem csodálom. Pedig azokból van bőven, nekik mégis a ló kell. Ha nem élő, legalább annak a mintájára készült vasparipa. Nem ijedezik, nem ugrik el, nem kapkodja a fejét, nem botlik, csak megy.

Így aztán áttértünk a temetésekre. Ott inkább van munka, és az erdő, ahol élünk, nem messze van a nagyon kihalt, nagyon nagy izraelita temetőtől. A legtöbb temető kihalt persze, de ezt inkább úgy értem, hogy ez sosem volt gondozott, rengeteg az elhagyott sírhely, mert a régmúltban egy népirtás erősen megtizedelte, vagy messzire űzte a sírokat esetlegesen látogató rokonokat.

A rabbi szeret minket. Ezt onnan tudom, hogy megengedte, a közelben elhullott állatokat a temető kerítésén belül temessük el. Még kisebbek voltunk, játéknak indult, amolyan csínytevésnek, de még ezen a kihalt helyen is sikerült lebuknunk, túl hangosak voltunk, saját magunk által kitalált énekeket énekeltünk a kis sírhantok felett, vízfestékkel festett kövekkel díszítettük őket, és fejfákkal, melyekre óriásira mutálódott, irreális színű virágfüzéreket aggattunk. A Nap leperzselte őket, amint leszakítottuk őket a szárukról, de addig a néhány pillanatig szépek voltak.

A rabbi eleinte leszidott minket, szentségtörésről beszélt, de aztán szerintem úgy volt vele, hogy lehet, a mi kezeink segítenek egyszer majd kiásni azt a nyughelyet is, ahol ő fog feküdni. A sugárbetegség nem mindenkivel bánik egyenlően, és ezt nem én találtam ki, hanem a tapasztalat mutatja, szóval van az embereknek egy olyan része, akik valahogy úgy tekintenek egymásra, mint a rabbi miránk. Vagy mi őt, vagy ő minket. Amíg itt vagyunk, addig igyekszünk segíteni egymásnak. Így lettünk mi a temető kis mindenes szolgái. Még kegytárgyakat is árulunk, ami nagy szó, nem hinném, hogy ez korábban itt bárkinek megengedett lett volna.

Húgom ügyesen fest, nyáron a ravatalozóban, télen a hőfóliás kunyhónkban szoktunk dolgozni. Én szövegeket is írok, mostanában inkább héberül, mert abban nagyobb az üzlet, lássuk be, akik ide jönnek, azt veszik meg. És bevallom, hogy bármennyire is tudom, hogy a levegő, amit belélegzünk, finom, jó illatú, tavasszal kiváltképp, mégis mérgezett, és előbb vagy utóbb a benne utazó láthatatlan részecskék megtámadják a sejtjeinket, tehát meg kéne becsülnöm a nehezen megszerzett dolgainkat, olykor mégis haszontalanságokra költök.

A kegytárgyakat, amiket koponyadarabokra, kövekre, fákra és törött márványlapokra festünk, a rabbi kitette a bejárathoz, az áruk hatvan százalékát megkapjuk. Plusz a sírásás, plusz a szertartásokon való segítség, a székek elrendezése, a büfé asztal, ha van, a beszerzések. Kaptunk egy majdnem ötven éves Nissan terepjárót, ami csodával határos módon működik, gázolaj pedig van bőven, olyan kevesen használják. Húgom szerint a rabbi egy gólemmel hozatja a világ összes tartalékait a temetőbe, (nem csak gázolajat) de nyilván a rosszindulat mondatja ezt vele, mivel ő a festésen kívül semmi máshoz nem ért, ha én nem lennék, hogy a dolgokat pénzre váltsam, már régen éhen pusztult volna.

Mindenestre a Nissan megy, mi meg hordjuk vele, amit kell, nyáron a köpenyben, télen kabátban, gázmaszkot már nem hordunk. Már senki sem hord. Szóval néha elszórom a pénzt, igen. Pedig lehetne nagyobb kunyhónk, vagy a ravatalozóban egy szoba, bármi. Ruhák, kezelések, vitaminok. Jobb kaják. De nem érdekel ez a része, valahogy tetszik, hogy a természetben élünk, Isten kissé elhomályosult tekintete alatt, amire az emberek olyan sokszor és sokáig vágytak abban az időben, amikor a Nissanunk még új volt. Bezárta őket a város, a technika és a túlzott kényelem.

Szóval elmondom, hogy megcsináltattam egy macskát. Félig döglötten találtam a bozótban, nem a sugárbetegség, hanem valószínűleg egy másik állat támadta meg, eltörte a gerincét, de még élt. Nyitva volt a szeme, és lélegzett. Szép, tarka macska, olyan, amelyiknek mintha két arca lenne, egyik oldalon fekete, a másikon vörös a szőre. Nem volt még felnőtt, olyan már nem kölyök. Mint mi a húgommal. Betettem egy dobozba, anélkül, hogy szóltam volna bárkinek, és elmentem a városba, a céghez, ami a mechanikus lovakat gyártja. Itt nagyjából az egy autó ára, ha lenyomod a kilincset, de nem érdekelt. Az összes spórolt pénzünket odaadtam és az autó kulcsát is. Látta a nő, hogy nincs több, ideje meg neki is annyi, amennyi, és elvállalta. Azt mondta, nem lesz szép, de hát mi a szép. Kérdeztem, lélegezni fog e. Ezt hogy értem? Hát, hogy szuszogni. Azt lehet, mondta, ha szeretném. Teljesen hülyének nézett, és azt mondta, a futár kiviszi, ha kész, előtte kapok értesítést. Megadtam a temető címét.

Otthon a húgom jobban ki volt borulva, mint a rabbi, mert ő csak nézett rám, azt mondta, majd összerakja a Teslát, ami jóval menőbb, mint a Nissan volt, de mivel áramunk nincs, kicseréli a motort. Elpiszmoghatna vele most is, szórakoztatja az ilyesmi, ha nem lenne a jövő héten egy elég nagyszabású búcsúztató.

Arra gondoltam, hogy a rabbi, aki kábé százszor olyan idősnek tűnik, mint a húgom, mennyivel nyugodtabb, persze, mert öregebb, persze, a húgom azért nyugtalan, mert fiatal? Mi a nyugtalanítóbb, a múlt, vagy a jövő?

Sokat készültünk a temetésre, rengetegen jöttek el, pedig iszonyú hideg volt. A rabbi valamiért ragaszkodott hozzá, hogy a hatalmas ajtószárnyak sarkig tárva legyenek, áradt be a jeges, nyirkos, ködös levegő. A gyászolók majdnem betöltötték az egész termet, de belehelni nem tudták, így aztán mindenki igyekezett mozgatni a lábujjait, titokban jógalégzést végezni, képtelenek voltak elmerülni a rabbi ékes szavaiban, annyira fáztak. Volt, aki egyre kékesebb színárnyalatot öltött, másoknak az orra kezdett pirosodni, sőt, elcsöppenni. Arra gondoltam, vajon összeesik e majd valaki, ha el kell indulni a koporsóval ki a temetőbe, elgémberednek e annyira. Mi a gyertyákat gyújtogattuk, az idő csak telt, a rabbi hosszan beszélt, úgy gomolygott ki a pára a száján a beszéd közben, mint gőzmozdonyból a pamacsok. Ahogy egyre szenvedélyesebben élte bele magát, úgy sűrűsödtek a pamacsok, be akarták teríteni az egész ravatalozót. Azt hiszi szerintem mostanában, hogy minden beszéde az utolsó lehet, így aztán belead apait anyait.

Ebben a pillanatban érkezett meg a futár. Értesítést persze nem kaptam. Egy vörös furgon kanyarodott be a kopasz fákkal szegélyezett kavicsos bejárón, én pedig a gyertyámat gyorsan a húgom kezébe nyomtam, és diszkréten kiosontam a fal mellett. Ha nincsenek nyitva az ajtók, vajon becsönget a temetés közepén? Bele se mertem gondolni. Hirtelen olyan forróság öntött el, mintha nem fáztam volna magam is annyira még az imént, mint soha életemben eddig. Aláírtam a papírt és átvettem a hordozót. A futár kedves volt, a temetésért kapott aznapi pénzt adtam oda neki, pedig a fuvar is benne volt az árban. Hát akkor minden jót, ezt mondta. Ennél sokkal többet nem is lett volna illendő, jó szórakozást, vagy nem is tudom, szép napot, ilyeneket senki sem mond már. Főleg nem egy temetőben, ami nekem az otthonom, de neki a szokásosnál is gyászosabb úti cél lehetett.

A temetőfalhoz mentem, ahol annak idején a buta kis sírhalmokat ástuk húgommal. A színes kövek és a gyerekes fejfák közül nem mind fakult ki, amelyik árnyékban volt, meglepően jól megtartotta a színeit. A feliratokat is el lehetett olvasni. Kutya, Sakál, Borz, Pocok. Elpusztult 2056, június 6, augusztus 12, stb.

Letettem a hordozót. Alig mertem belenézni, pedig miközben vittem, már éreztem benne a mozgást. Kinyitottam a rácsot, és benéztem.

Nem jött ki azonnal. A kis félarcú. Csillogott a szőre, a fülei, két szabályos háromszög. Az egyik vörös, a másik fekete. Már nem volt olyan, mint egy kiköpött, megrágott rongycsomó, sőt. Szólongattam, hogy gyere. Robogtak a gondolataim, hogy tejet, és mindenféle finomságot veszek neki. Miből is? Hagyjuk, hamar összejön megint valami, ha keményen dolgozom. Annyira szép volt a szeme, hogy még levegőt venni sem mertem. Akkor vettem észre, hogy a húgom ott áll mögöttem. Na? Ezt mondta. Neki is piros volt az orra a hidegtől, a kezén kesztyű. Én levettem az enyémet és benyúltam a hordozóba. Kivettem. Két puha talp, vékonyka vállak, és a hasa. A hasa végénél csatlakoztatták a fémvázat. Mintha egy kitömött macska elejét ráhúzták volna egy fémcsontvázra. De mozgott. A medencéje, a gerincoszlop egy darabja és két hátsó lába matt titánium ötvözet, mint annak idején némelyik profi sportoló művégtagja. Kicsit kopogott a murván. A farka is ugyanez az anyag, nyugtalanul mozgott, akár egy játékkígyó. A színeket nem tették rá, így gyakorlatilag a fél cicus egységes ólomszürke volt. Hát nem gyönyörű? Kinyitotta a száját, és látszott a kis, rózsaszín nyelve. Halkan elnyávogta magát, és elindult felém.

A húgom letérdelt mellém a földre, a jószág pedig az ölembe gömbölyödött. Dorombolni kezdett, biztosan ő is nagyon fázott a hordozóban. Fura volt, hogy csak a fél macska volt puha és meleg, a többi része pedig hideg váz, de nem érdekelt. A kábelek nem is látszódtak. Szuszogott, emelkedett és süllyedt a kis mellkasa, ennél élőbb nem is lehetett volna. Kis páragomoly szállt ki a száján és az orrán, és gyerekmacska illata volt. Megérte. Még a húgomon is láttam, hogy tetszik neki. Nem értettem, miért sír, biztosan a hidegtől, elég nyúzottnak tűnt, kínosan hosszú volt ez a szertartás.

A gyászoló tömeg már a koporsót kísérte a temető egyik legtávolabbi sarkába, a rabbi pedig, szerintem elég feltűnően tekergette a nyakát az irányunkba, és a kezével integetett, ahogy haladt a koporsó előtt. A húgom felém nyújtotta a kesztyűket, amiket muszáj volt visszavennem, de előtte a macskát betettem a kabátom alá, és úgy futottunk a menet után. Tudtam, hogy soha többé nem fogok fázni.

Megjelent az Alibi Levegő c. számában 2020 decemberében

— Read more

Szemethy Orsi

Hyena Girl

Elkezdtem templomba járni, de Isten pont olyan közönyös irántam, mint mindenki más, a családomat is beleértve, ha nem is gyűlöl annyira.  A templomban senki sem vesz észre, gondolom, a világítás miatt, senki sem szól hozzám, így van alkalmam élvezni, hogy csak közöny vesz körül. Eltartott egy ideig, amíg rájöttem, hogy itt minden analóg (kivéve engem), nem kell írisz szkenner, beléptető kapu, sem chipleolvasó, hanem a pappal kell beszélnem, ha interakcióba akarok kerülni Istennel, mégpedig a gyóntatófülkében, ami azért elég fura, Isten nem tudom, mit szólna, ha látná, így üzennek neki a hívek, egy másik emberen keresztül, egy büdös, sötét, szűk helyiségben izzadva, miközben ő még egy jelképes hologram által sincs láthatóvá téve a hatás kedvéért.

Azt sem látom, vajon mennyire unott a pap arca, mikor nyom el egy ásítást, és ő vajon mit rejteget. Lényegében fölösleges volt a gyónás, mert beszélt hozzám, de a hangja akár felvételről is szólhatott volna, sem megkönnyebbülést, sem feloldozást nem hozott, nem mintha számítottam volna rá. Istentől és az atyától is simán megdögölhetek, de nyilván csak a sértettség beszél belőlem,  amiért nem úgy alakultak a dolgok, ahogy szerettem volna. A bűnöm nem igazi bűn, talán a hiúság? Senkinek sem lesz gyorsabb a pulzusa, ha végighallgatja.

Anyám szerint ostoba, semmirekellő divatmajom vagyok, vagyis voltam, akivel kicseszett az élet, és ezt csakis magamnak köszönhetem. A dolgaim nem fizikailag, hanem lelkileg tettek tönkre, a jellemem az, ami annyira nem felel meg neki, hogy látni sem akar. Amiért nem akarok felállni ebből a dologból. Vicces, mert tényleg nem tudok, de hagyjuk. Ő nem így érti. A mi családunkban nem lehetnek szörnyszülöttek. Persze vannak, de a külsejük legalább normálisnak mondható.

Igaza van abban, hogy lázadni akartam, és voltam olyan ostoba és gazdag, hogy ezt úgy tehettem meg, ahogy elképzeltem. Buta, fiatal és gazdag gyerekek a világ minden táján elkövetnek hülyeségeket egy adott életszakaszban, még akár hasonlóakat, mint én, de az én esetem különleges. Különlegesen ostoba és maximálisan értelmetlen. Van egy olyan érzésem, hogy az anyám örült neki, amikor végre lett oka, hogy kivágjon a családi testből, hidegen, élesen és könyörtelenül, mint egy daganatot.

Ezzel foglalkozik. Sebész. Rákos daganatokat vagdos ki emberekből, higgadtan, tökéletesen. Elismerem, hogy ő valóban vitte valamire, az első orvos a családban, mindent a maga erejéből ért el, mindenki büszke rá. Imádják. Az apám, a nővérem, a rokonok, az életben maradt paciensek, a kollégái, mindenki. A szeme kék, a mozdulatai megfontoltak, a sminkje, a haja tökéletes.

Sohasem mondta, hogy csúnya vagyok, buta, és tehetségtelen, csak éreztette velem, úgy, ahogy azt csak ő tudja, mármint ha lehetne pillantással ölni, rég halott lennék. Ilyenkor lesznek drogosok, alkoholisták azok a hozzám hasonló szerencsétlenek, akik nem növesztenek elég vastag bőrt ahhoz, hogy elviseljék a családjuk megvetését, ha nem sikerültek olyan tökéletesre, mint az elvárható lett volna.  A nővérem anyám klónja, pont olyan, mint ő, hibátlan,okos, sima és kék szemű. Harmadéves orvostanhallgató. A pasija a transzplantációs központban dolgozik, gazdasági vezető. A szeme nem kék, hanem szürke, de egyébként minden stimmel.

Az én tragédiám az, hogy minden működik: az illegális abortuszklinika, a legális nemváltoztatás, az illegális szervkereskedelem, a hagyományos gyógyászat, az őssejttel támogatott állati szövettel végzett művégtag műtétek, a látás és halláskorrekció kilencven év felett, a nyomtatott végtag beépítés (ez olcsóbb, mint az előbbi) és bőrátültetés, egyedül az AWH nem, ahol engem csináltak meg annak idején, egészen pontosan négy éve és hét hónapja.

Feltételezem, hogy az eddig említettek összes kombinációja is él, a hadsereg is fejleszt, de én, a világ legnagyobb balekja, már nem juthatok hozzá a megoldáshoz. A pénz az egyik, anyám kapcsolatai a másik, a sima szerencsétlenségem és a testem nem megfelelő reakciói az ok.

Az AWH más volt, mint a múlt évezredben a színes kontaktlencse, a piercing és az élesre reszelt fog, a vérdopping, meg a tetoválás. Az AWH cuccait csak az igazán pénzesek engedhették meg maguknak, akik valami extrát akartak. Az emberek kilencvenkilenc százalékának a ruha, a smink, a haj. A többieknek kell egy tetkó, vagy valami extrább. Felrakatják, aztán leszedetik, megnövesztik, amit levágattak, benövesztik a lyukakat, amiket szúrtak maguknak, aztán felnőnek ők maguk is, és vége. Az AWH-s ügyek komolyabbak. Az idiótáknak találták ki, az olyanoknak, mint én. Lázadj úgy, hogy az anyád szeme tényleg fennakadjon. Hát nekem sikerült.

Tizenhat voltam, amikor először hallottam az AWH-ról, akkor még tényleg csak ugyanolyan divathóbort volt, mint bármi más, és nagyjából egy évig mindenki zebrahajat, és pikkelyt csináltatott, aki eléggé elégedetlen volt magával, volt elég pénze és feltűnési viszketegségben szenvedett. Mivel gyakorlatilag az összes plasztikai műtét, a teljes fogsorcsere és az orrcsont kivétel (egynapos műtét, jössz és mész, altatás nélkül,) már legalább hatvan éve teljesen mindennapos, ezért nyilvánvaló volt, hogy a legálisan végezhető genetikai módosítások lesznek a következő elérhető csomagban. Abból is a viszonylag szelídek, semmi szexuális aberráció, a hirdetett oldalakon legalábbis. Kutyafarkat növeszteni például már a szürke zónához tartozik, a legbanálisabb dolgokat adták el, ez pedig a macskaszem, a hiúz, vagy farkasfül és bármilyen toll, sörény, vagy bunda. Kiegészítésképpen lehetett bionikus művégtagot beépíttetni, amiről másodjára tényleg mindenkinek a szárny ugrik be, na azt mindenféle méretben kilencven centi megengedett fesztávig. Pink, arany, ezüst, stb.

Azt gondolnád, hogy a világ legjobb bulija, mivel a géntechnikusok –mint a divatdiktátorok régen,- hathónapos lefutással kínálták az összes terméket, a legolcsóbb mondjuk 2000 Euro (egy pár szexi, hegyes antilopfül) fél évig hordod, aztán leesik magától, mint a sebről a var. Pár nap alatt kinő az egész, nem fáj, aztán ha akarod, újracsinálod, ha akarod, hagyod az egészet és elmész kosztümben dolgozni egy irodába, soha senki sem fog megszólni, ha megtudja, hogy tizenévesen gyíkfarkad volt és oroszlánsörényed, esetleg hegyes szarvacskáid. Van róla néhány fotód, mutogathatod az unokáidnak.

Ami miatt nekem egyértelmű volt, az a plusz, ami igazán nem is volt reklámozva. Az érzés. Bármit rendeltél, az nem olyan volt, mint egy ruha, vagy protézis, amiből szintén sokat eladtak, de a fém szarvak és villás nyelvek mégsem adták meg az érzést, mint az AWH termékek. Ezeket érezni is lehetett. A plusz füleket a te akaratod irányította, a bundát önkéntelenül végignyalogattad, akárcsak az állat, ami eredetileg ilyet visel. A papagájtollak közé valódi atkák költöztek, ezt csőr híján a körmeiddel szedegetted ki, a kacsatollat önkéntelenül faggyúval akartad ápolni, anélkül, hogy ez szerepelt volna a használati útmutatóban. Kicsit azzá váltál, amit hordtál.

Valamiért az AWH mégsem lett az új évezred legmenőbb üzlete, méghozzá prózai okokból. Tíz év konkrét szárnyalás után a kezelés tizennégy esetben halállal, néhány száz esetben maradandó károsodással, illetve élethosszig tartó deformitással és nemzőképtelenséggel, járt, a tragikus esetek egy éven belül jelentkeztek, mire bárki észbe kaphatott volna, becsődölt az egész, betiltották, és eltörölték a Föld színéről. Az öröm, hogy végre tényleg mások lehetünk, elillant, a dark weben fellelhető kezelések pedig maradtak azoknak, akik a többi olyan szolgáltatást is igénybe veszik, amelyekért szerencsés esetben lecsuknak.

A tiniknek, amilyen én is voltam, – így a rémisztően unalmas és ósdi önkifejezési módoknál kellett maradniuk, valamint bebizonyosodott anyám mondása, miszerint a divat csak pénzlehúzás, ahhoz, hogy megtaláld önmagad, hosszú, spirituális út vezet, az önismeretet nem pótolja egy ügyes frizura, vagy egy smaragdzöld kontaktlencse. Nem beszélve arról, amit az AWH-nál csináltak, hiszen az nemcsak erkölcstelen, de az egészségre is ártalmas. Így már semmi nem lesz belőled. Nem tudta, mert nem érdekelte, hogy én nemcsak a külsőre vágytam. Lehet, hogy azért indult be nálam is az amortizáció, mert rájöttem, az állatok tényleg szeretnek. Nem úgy, mint az anyám.

Egy ideig azt lehetett gondolni, hogy én leszek a tizenötödik haláleset, ami nyilván mindenkinek jobb lett volna, de én sejtettem, hogy nem így lesz, amikor izzadtan feküdtem a kórházban, akkor még a VIP osztályon, mert anyám egy hónapig bízott benne, hogy rendbe hoznak. Sosem volt türelmes, a betegeivel is valahogy olyan keményen bánt mindig, nem hagyott időt nekik kétségbeesni, a daganataikat gyors precizitással távolította el, mint egy szamuráj. A könyörtelenség itt bejött, soha olyan sikeres klasszikus sebész nem volt a géntechnológia korában, mint ő. A daganatok elkotródtak, beletoccsantak a fémtálakba, ahová anyám hajította őket, szétfolytak és elvéreztek. Sajnálatos módon, velem sebészi értelemben már nem lehetett mit kezdeni. Addigra mindkét lábamat levágták, a művégtagok beültetése a távoli jövőbe úszott el, mivel a szövetek fellazultak, a kidobtak mindent, legyen az emberi, állati, mesterségesen növesztett, vagy egyszerű, régimódi szénszálas protézis. A hiénasörényem és a fülek vicces módon megmaradtak, az arcom sem a régi, a szagomról nem is beszélve, hiába telt el a kezelés óta már négy év. Az orvosok ezekhez nem nyúlnak hozzá, attól félnek, hogy rosszul reagál a szervezetem, és kezelést sem adnak, hallottam, amikor azt mondták anyámnak, hogy „felborult a szervezet egyensúlya”, – ó, még jó, hogy felborult!! – mivel a AWH cuccaira nincs klasszikus értelemben vett kísérleti kontrolltechnika, nem akartak ők lenni a kéz, amelyik végleg elvágja a nyakam.

Hallottam azt is, amikor a nővérek arról beszéltek, hogy a mai gyerekek a lelküket is eladnák, hogy különlegesek legyenek, hogy népszerűekké váljanak és szeressék őket. De mivel nem a zárt osztályon voltunk, még azt a dühöt, vagy szánalmat sem kaphattam, amit az öngyilkosok. Eleve olyan voltál, mint egy torzszülött. Ezt mondta a nővérem, amikor bekerültem, persze nem hallotta senki, én meg csak sikoltoztam. Úgysem hitte volna el nekem senki, hogy ilyet mond. Akkor kezdett már deformálódni a lábam, nem tudom, egészséges hiénavégtagokká fejlődnek volna e, nem akarták megvárni ugyanis, amíg teljesen átalakulok. Hiába üvöltöttem, hogy hagyják meg őket. A műtét eredményeképp a hiénaság blokkolt, a helyét rothadás vette át. Az amputáció segített, de a csonkok vége nem egészséges. Én nem bánnám, ha meghalnék. Nekem jó lett volna úgy is. Most élhetnék valami rezervátumban.

Az utolsó dolog, amit anyámtól kaptam, a kerekesszék, amiben most is ülök. Sem apám sem a nővérem nem látogattak, pedig még három hónapig bent voltam, anyám is csak a gépen hívott, és bele sem nézett a kamerába, de gondolom, azért akart így beszélni, hogy én azért lássam az arcát, és semmiképpen ne felejtsem el.

Mintha nem is lettem volna. Úgy eltűntem. A kerekesszék elég jó, van rajta minden olyan funkció, ami egy mai csúcstermékben lehet. A templomlépcsőn szinte siklik felfele, semmi hangja sincs. A fejemen lévő szemüvegben vannak a pontok, amivel irányítom, ami kifejezetten előnyös, pedig sem béna, sem vak nem vagyok, de legalább eltakarja az arcomat.

A gyóntatófülkében levettem, azt hittem, a pap majd a szemembe akar nézni, de tévedtem. Egyrészt olyan sötét van, hogy nem látom, mit csinál, hova néz, másrészt a kettőnket elválasztó rács is annyira sűrű, hogy az alakját is alig tudom kivenni. A hangja annyira unott, hogy elképzelni sem tudom, kíváncsi lenne e rám, vagy bárkire. Addig fogok járni ide, amíg meg nem hallom Isten hangját. Biztosan létezik, hiszen annyira szép, ártatlan és bűntelen jószágokat teremt, amilyen az állat. Nekem ne mondja senki, hogy egy hiéna gonosz lehet. Azt hiszi mindenki, azért mentem az AWH-hoz, mert divatos akartam lenni és népszerű, azt akartam, hogy ha már nem vagyok olyan tökéletes, mint a nővérem, akkor legalább felfigyeljenek rám. Hát tévednek. Én akartam átváltozni, örökre. Istennek látnia kell, hogy itt vagyok és arra várok, hogy az összes emberi szó eltűnjön a torkomból, a gondolatok a fejemből, az érzések a szívemből, és csak közömbös, szeretetteljes morgás maradjon utána.

Megjelent az Alibi Levegő c. antológiájában 2020.decemberében

— Read more