metamor

Luxus

Egyéb

No Comments


Share this post

Szemethy Orsi

Luxus

 

 

A temetőkben sok munka adódik, kezdve azoktól, amiket mindenki el tud képzelni, pont, mint egy esküvőn, ez természetes, úgy értem mindkettő, az emberek életében. Sosem értettem, hogyan képesek annyira lazítani a menyasszonyok és a vőlegények, hogy ne vesszenek el a túlszervezett, drága szertartásokon, ahol valamiféle etikett szerint a nyilvánosság elé tárják, hogy ezen túl szerelemben fognak élni, de nem csak szerelemben, hanem legális keretek közé szorított szeretetben, melyet fotósorozattal örökítenek meg. Bíznak a gyermekáldásban, és az, hogy jókat dugnak majd, veszekszenek, jó fejek lesznek, vagy ocsmány dolgokat vágnak egymás fejéhez, mindehhez a közösség, a rokonok és a barátok jóváhagyását kérik és kapják meg a díszes eseményen. A szertartás fontos dolog, biztos vagyok benne, hogy sok ember életében valóban emlékezetes pillanatként marad meg egy egy kimerevített képkocka a pörgésből, melyet az alkohol és a túlfeszített idegek engedélyeznek az emlékező számára.

A temetéssel kicsit más a helyzet.  Gyerekkoromtól kezdve úgy képzelem, hogy a halott látja az egészet, de szerencsére már nem kell részt vennie aktívan a dologban, elengedheti a szervezéssel járó feszültséget, a rokonokon és a barátokon múlik, mit sikerül összehozni.

Önök mindnyájan jártak már mindkét eseményen, így tudják, hogy kínos, vicces, és szomorú pillanatok váltogatják egymást olyan sebesen, hogy szinte követhetetlen. Én magam a csendes kívülálló szerepét játszom ezeken a szertartásokon, most, hogy a civilizációnk átalakult, de csodálatos módon a szokások némelyike mégis szinte érintetlenül megmaradt. Küzd, hogy megmaradhasson, hogy pontos legyek. A temetés gyakoribb, templomaink állnak, kormos falaikon belül még pislákol a fény, ha fűtés nincs is bennük. Talán ez hiányzik a legjobban, főleg így, januárban.

A mi kunyhónkban vannak melegen tartó fóliák, ha nem is egy barátságos hőmérsékletű szobában, de a rövidke, alagútszerű csőben saját testhőnk kellemes langyosságot tart. Nulla fok körül mindenképpen. Ha lejjebb kúszik a hőmérséklet, akkor a gázfőzők  segítenek, ami iszonyú pazarlás, de tekintve várható életkorunkat, a készletek nagy valószínűséggel kitartanak addig, amíg szükséges.

Eleinte az esküvőkön is rendszeresen részt vettünk húgommal, de mivel azokat inkább nyáron tartják, nem festhettünk túl vidáman a gázmaszkban és a fekete, sugárbiztos köpenyekben, amik alatt kétes tisztaságú ruháinkat viseltük. Nekik nem számított, mit viselnek, a násznépnek és az ifjú párnak úgy értem, mert ők a barlangok bejáratán kívülre nem merészkedtek. A mechanikus lovak által húzott szekerek pedig hasonló ponyvával voltak letakarva, mint a mi öltözékünk, így nem érte őket sokáig a gyilkos napsütés.

Eleinte még felfogadtak minket segítségnek, vagy a hiányzó családtagok pótlására, még koszorúslánynak is, aminél bizarrabb látvány kevés lehetett akkoriban, de később ez a szokás valahogy elmúlt, nem akartak már nagy tömeget, fotókat sem, csak túl akartak esni az egészen. Az esküvő, még ha kis létszámú is mostanság, mégis próbál meghitt, családi esemény maradni. A pénz nagy része elmegy a lovak bérlésére, szerintem nevetséges, hogy a régmúltban az egész szertartás került annyiba, mint manapság egy mechanikus ló, de ki lát bele az emberek fejébe. Most ez a státusszimbólum, mintha meggyűlölték volna az autókat. Nem csodálom. Pedig azokból van bőven, nekik mégis a ló kell. Ha nem élő, legalább annak a mintájára készült vasparipa. Nem ijedezik, nem ugrik el, nem kapkodja a fejét, nem botlik, csak megy.

Így aztán áttértünk a temetésekre. Ott inkább van munka, és az erdő, ahol élünk, nem messze van a nagyon kihalt, nagyon nagy izraelita temetőtől. A legtöbb temető kihalt persze, de ezt inkább úgy értem, hogy ez sosem volt gondozott, rengeteg az elhagyott sírhely, mert a régmúltban egy népirtás erősen megtizedelte, vagy messzire űzte a sírokat esetlegesen látogató rokonokat.

A rabbi szeret minket. Ezt onnan tudom, hogy megengedte, a közelben elhullott állatokat a temető kerítésén belül temessük el. Még kisebbek voltunk, játéknak indult, amolyan csínytevésnek, de még ezen a kihalt helyen is sikerült lebuknunk, túl hangosak voltunk, saját magunk által kitalált énekeket énekeltünk a kis sírhantok felett, vízfestékkel festett kövekkel díszítettük őket, és fejfákkal, melyekre óriásira mutálódott, irreális színű virágfüzéreket aggattunk. A Nap leperzselte őket, amint leszakítottuk őket a szárukról, de addig a néhány pillanatig szépek voltak.

A rabbi eleinte leszidott minket, szentségtörésről beszélt, de aztán szerintem úgy volt vele, hogy lehet, a mi kezeink segítenek egyszer majd kiásni azt a nyughelyet is, ahol ő fog feküdni. A sugárbetegség nem mindenkivel bánik egyenlően, és ezt nem én találtam ki, hanem a tapasztalat mutatja, szóval van az embereknek egy olyan része, akik valahogy úgy tekintenek egymásra, mint a rabbi miránk. Vagy mi őt, vagy ő minket. Amíg itt vagyunk, addig igyekszünk segíteni egymásnak. Így lettünk mi a temető kis mindenes szolgái. Még kegytárgyakat is árulunk, ami nagy szó, nem hinném, hogy ez korábban itt bárkinek megengedett lett volna.

Húgom ügyesen fest, nyáron a ravatalozóban, télen a hőfóliás kunyhónkban szoktunk dolgozni. Én szövegeket is írok, mostanában inkább héberül, mert abban nagyobb az üzlet, lássuk be, akik ide jönnek, azt veszik meg. És bevallom, hogy bármennyire is tudom, hogy a levegő, amit belélegzünk, finom, jó illatú, tavasszal kiváltképp, mégis mérgezett, és előbb vagy utóbb a benne utazó láthatatlan részecskék megtámadják a sejtjeinket, tehát meg kéne becsülnöm a nehezen megszerzett dolgainkat, olykor mégis haszontalanságokra költök.

A kegytárgyakat, amiket koponyadarabokra, kövekre, fákra és törött márványlapokra festünk, a rabbi kitette a bejárathoz, az áruk hatvan százalékát megkapjuk. Plusz a sírásás, plusz a szertartásokon való segítség, a székek elrendezése, a büfé asztal, ha van, a beszerzések. Kaptunk egy majdnem ötven éves Nissan terepjárót, ami csodával határos módon működik, gázolaj pedig van bőven, olyan kevesen használják. Húgom szerint a rabbi egy gólemmel hozatja a világ összes tartalékait a temetőbe, (nem csak gázolajat) de nyilván a rosszindulat mondatja ezt vele, mivel ő a festésen kívül semmi máshoz nem ért, ha én nem lennék, hogy a dolgokat pénzre váltsam, már régen éhen pusztult volna.

Mindenestre a Nissan megy, mi meg hordjuk vele, amit kell, nyáron a köpenyben, télen kabátban, gázmaszkot már nem hordunk. Már senki sem hord. Szóval néha elszórom a pénzt, igen. Pedig lehetne nagyobb kunyhónk, vagy a ravatalozóban egy szoba, bármi. Ruhák, kezelések, vitaminok. Jobb kaják. De nem érdekel ez a része, valahogy tetszik, hogy a természetben élünk, Isten kissé elhomályosult tekintete alatt, amire az emberek olyan sokszor és sokáig vágytak abban az időben, amikor a Nissanunk még új volt. Bezárta őket a város, a technika és a túlzott kényelem.

Szóval elmondom, hogy megcsináltattam egy macskát. Félig döglötten találtam a bozótban, nem a sugárbetegség, hanem valószínűleg egy másik állat támadta meg, eltörte a gerincét, de még élt. Nyitva volt a szeme, és lélegzett. Szép, tarka macska, olyan, amelyiknek mintha két arca lenne, egyik oldalon fekete, a másikon vörös a szőre. Nem volt még felnőtt, olyan már nem kölyök. Mint mi a húgommal. Betettem egy dobozba, anélkül, hogy szóltam volna bárkinek, és elmentem a városba, a céghez, ami a mechanikus lovakat gyártja. Itt nagyjából az egy autó ára, ha lenyomod a kilincset, de nem érdekelt. Az összes spórolt pénzünket odaadtam és az autó kulcsát is. Látta a nő, hogy nincs több, ideje meg neki is annyi, amennyi, és elvállalta. Azt mondta, nem lesz szép, de hát mi a szép. Kérdeztem, lélegezni fog e. Ezt hogy értem? Hát, hogy szuszogni. Azt lehet, mondta, ha szeretném. Teljesen hülyének nézett, és azt mondta, a futár kiviszi, ha kész, előtte kapok értesítést. Megadtam a temető címét.

Otthon a húgom jobban ki volt borulva, mint a rabbi, mert ő csak nézett rám, azt mondta, majd összerakja a Teslát, ami jóval menőbb, mint a Nissan volt, de mivel áramunk nincs, kicseréli a motort. Elpiszmoghatna vele most is, szórakoztatja az ilyesmi, ha nem lenne a jövő héten egy elég nagyszabású búcsúztató.

Arra gondoltam, hogy a rabbi, aki kábé százszor olyan idősnek tűnik, mint a húgom, mennyivel nyugodtabb, persze, mert öregebb, persze, a húgom azért nyugtalan, mert fiatal? Mi a nyugtalanítóbb, a múlt, vagy a jövő?

Sokat készültünk a temetésre, rengetegen jöttek el, pedig iszonyú hideg volt. A rabbi valamiért ragaszkodott hozzá, hogy a hatalmas ajtószárnyak sarkig tárva legyenek, áradt be a jeges, nyirkos, ködös levegő. A gyászolók majdnem betöltötték az egész termet, de belehelni nem tudták, így aztán mindenki igyekezett mozgatni a lábujjait, titokban jógalégzést végezni, képtelenek voltak elmerülni a rabbi ékes szavaiban, annyira fáztak. Volt, aki egyre kékesebb színárnyalatot öltött, másoknak az orra kezdett pirosodni, sőt, elcsöppenni. Arra gondoltam, vajon összeesik e majd valaki, ha el kell indulni a koporsóval ki a temetőbe, elgémberednek e annyira. Mi a gyertyákat gyújtogattuk, az idő csak telt, a rabbi hosszan beszélt, úgy gomolygott ki a pára a száján a beszéd közben, mint gőzmozdonyból a pamacsok. Ahogy egyre szenvedélyesebben élte bele magát, úgy sűrűsödtek a pamacsok, be akarták teríteni az egész ravatalozót. Azt hiszi szerintem mostanában, hogy minden beszéde az utolsó lehet, így aztán belead apait anyait.

Ebben a pillanatban érkezett meg a futár. Értesítést persze nem kaptam. Egy vörös furgon kanyarodott be a kopasz fákkal szegélyezett kavicsos bejárón, én pedig a gyertyámat gyorsan a húgom kezébe nyomtam, és diszkréten kiosontam a fal mellett. Ha nincsenek nyitva az ajtók, vajon becsönget a temetés közepén? Bele se mertem gondolni. Hirtelen olyan forróság öntött el, mintha nem fáztam volna magam is annyira még az imént, mint soha életemben eddig. Aláírtam a papírt és átvettem a hordozót. A futár kedves volt, a temetésért kapott aznapi pénzt adtam oda neki, pedig a fuvar is benne volt az árban. Hát akkor minden jót, ezt mondta. Ennél sokkal többet nem is lett volna illendő, jó szórakozást, vagy nem is tudom, szép napot, ilyeneket senki sem mond már. Főleg nem egy temetőben, ami nekem az otthonom, de neki a szokásosnál is gyászosabb úti cél lehetett.

A temetőfalhoz mentem, ahol annak idején a buta kis sírhalmokat ástuk húgommal. A színes kövek és a gyerekes fejfák közül nem mind fakult ki, amelyik árnyékban volt, meglepően jól megtartotta a színeit. A feliratokat is el lehetett olvasni. Kutya, Sakál, Borz, Pocok. Elpusztult 2056, június 6, augusztus 12, stb.

Letettem a hordozót. Alig mertem belenézni, pedig miközben vittem, már éreztem benne a mozgást. Kinyitottam a rácsot, és benéztem.

Nem jött ki azonnal. A kis félarcú. Csillogott a szőre, a fülei, két szabályos háromszög. Az egyik vörös, a másik fekete. Már nem volt olyan, mint egy kiköpött, megrágott rongycsomó, sőt. Szólongattam, hogy gyere. Robogtak a gondolataim, hogy tejet, és mindenféle finomságot veszek neki. Miből is? Hagyjuk, hamar összejön megint valami, ha keményen dolgozom. Annyira szép volt a szeme, hogy még levegőt venni sem mertem. Akkor vettem észre, hogy a húgom ott áll mögöttem. Na? Ezt mondta. Neki is piros volt az orra a hidegtől, a kezén kesztyű. Én levettem az enyémet és benyúltam a hordozóba. Kivettem. Két puha talp, vékonyka vállak, és a hasa. A hasa végénél csatlakoztatták a fémvázat. Mintha egy kitömött macska elejét ráhúzták volna egy fémcsontvázra. De mozgott. A medencéje, a gerincoszlop egy darabja és két hátsó lába matt titánium ötvözet, mint annak idején némelyik profi sportoló művégtagja. Kicsit kopogott a murván. A farka is ugyanez az anyag, nyugtalanul mozgott, akár egy játékkígyó. A színeket nem tették rá, így gyakorlatilag a fél cicus egységes ólomszürke volt. Hát nem gyönyörű? Kinyitotta a száját, és látszott a kis, rózsaszín nyelve. Halkan elnyávogta magát, és elindult felém.

A húgom letérdelt mellém a földre, a jószág pedig az ölembe gömbölyödött. Dorombolni kezdett, biztosan ő is nagyon fázott a hordozóban. Fura volt, hogy csak a fél macska volt puha és meleg, a többi része pedig hideg váz, de nem érdekelt. A kábelek nem is látszódtak. Szuszogott, emelkedett és süllyedt a kis mellkasa, ennél élőbb nem is lehetett volna. Kis páragomoly szállt ki a száján és az orrán, és gyerekmacska illata volt. Megérte. Még a húgomon is láttam, hogy tetszik neki. Nem értettem, miért sír, biztosan a hidegtől, elég nyúzottnak tűnt, kínosan hosszú volt ez a szertartás.

A gyászoló tömeg már a koporsót kísérte a temető egyik legtávolabbi sarkába, a rabbi pedig, szerintem elég feltűnően tekergette a nyakát az irányunkba, és a kezével integetett, ahogy haladt a koporsó előtt. A húgom felém nyújtotta a kesztyűket, amiket muszáj volt visszavennem, de előtte a macskát betettem a kabátom alá, és úgy futottunk a menet után. Tudtam, hogy soha többé nem fogok fázni.

 

Megjelent az Alibi Levegő c. számában 2020 decemberében

Read more

Hyena Girl

Egyéb

No Comments


Share this post

Szemethy Orsi

Hyena Girl

 

Elkezdtem templomba járni, de Isten pont olyan közönyös irántam, mint mindenki más, a családomat is beleértve, ha nem is gyűlöl annyira.  A templomban senki sem vesz észre, gondolom, a világítás miatt, senki sem szól hozzám, így van alkalmam élvezni, hogy csak közöny vesz körül. Eltartott egy ideig, amíg rájöttem, hogy itt minden analóg (kivéve engem), nem kell írisz szkenner, beléptető kapu, sem chipleolvasó, hanem a pappal kell beszélnem, ha interakcióba akarok kerülni Istennel, mégpedig a gyóntatófülkében, ami azért elég fura, Isten nem tudom, mit szólna, ha látná, így üzennek neki a hívek, egy másik emberen keresztül, egy büdös, sötét, szűk helyiségben izzadva, miközben ő még egy jelképes hologram által sincs láthatóvá téve a hatás kedvéért.

Azt sem látom, vajon mennyire unott a pap arca, mikor nyom el egy ásítást, és ő vajon mit rejteget. Lényegében fölösleges volt a gyónás, mert beszélt hozzám, de a hangja akár felvételről is szólhatott volna, sem megkönnyebbülést, sem feloldozást nem hozott, nem mintha számítottam volna rá. Istentől és az atyától is simán megdögölhetek, de nyilván csak a sértettség beszél belőlem,  amiért nem úgy alakultak a dolgok, ahogy szerettem volna. A bűnöm nem igazi bűn, talán a hiúság? Senkinek sem lesz gyorsabb a pulzusa, ha végighallgatja.

Anyám szerint ostoba, semmirekellő divatmajom vagyok, vagyis voltam, akivel kicseszett az élet, és ezt csakis magamnak köszönhetem. A dolgaim nem fizikailag, hanem lelkileg tettek tönkre, a jellemem az, ami annyira nem felel meg neki, hogy látni sem akar. Amiért nem akarok felállni ebből a dologból. Vicces, mert tényleg nem tudok, de hagyjuk. Ő nem így érti. A mi családunkban nem lehetnek szörnyszülöttek. Persze vannak, de a külsejük legalább normálisnak mondható.

Igaza van abban, hogy lázadni akartam, és voltam olyan ostoba és gazdag, hogy ezt úgy tehettem meg, ahogy elképzeltem. Buta, fiatal és gazdag gyerekek a világ minden táján elkövetnek hülyeségeket egy adott életszakaszban, még akár hasonlóakat, mint én, de az én esetem különleges. Különlegesen ostoba és maximálisan értelmetlen. Van egy olyan érzésem, hogy az anyám örült neki, amikor végre lett oka, hogy kivágjon a családi testből, hidegen, élesen és könyörtelenül, mint egy daganatot.

Ezzel foglalkozik. Sebész. Rákos daganatokat vagdos ki emberekből, higgadtan, tökéletesen. Elismerem, hogy ő valóban vitte valamire, az első orvos a családban, mindent a maga erejéből ért el, mindenki büszke rá. Imádják. Az apám, a nővérem, a rokonok, az életben maradt paciensek, a kollégái, mindenki. A szeme kék, a mozdulatai megfontoltak, a sminkje, a haja tökéletes.

Sohasem mondta, hogy csúnya vagyok, buta, és tehetségtelen, csak éreztette velem, úgy, ahogy azt csak ő tudja, mármint ha lehetne pillantással ölni, rég halott lennék. Ilyenkor lesznek drogosok, alkoholisták azok a hozzám hasonló szerencsétlenek, akik nem növesztenek elég vastag bőrt ahhoz, hogy elviseljék a családjuk megvetését, ha nem sikerültek olyan tökéletesre, mint az elvárható lett volna.  A nővérem anyám klónja, pont olyan, mint ő, hibátlan,okos, sima és kék szemű. Harmadéves orvostanhallgató. A pasija a transzplantációs központban dolgozik, gazdasági vezető. A szeme nem kék, hanem szürke, de egyébként minden stimmel.

Az én tragédiám az, hogy minden működik: az illegális abortuszklinika, a legális nemváltoztatás, az illegális szervkereskedelem, a hagyományos gyógyászat, az őssejttel támogatott állati szövettel végzett művégtag műtétek, a látás és halláskorrekció kilencven év felett, a nyomtatott végtag beépítés (ez olcsóbb, mint az előbbi) és bőrátültetés, egyedül az AWH nem, ahol engem csináltak meg annak idején, egészen pontosan négy éve és hét hónapja.

Feltételezem, hogy az eddig említettek összes kombinációja is él, a hadsereg is fejleszt, de én, a világ legnagyobb balekja, már nem juthatok hozzá a megoldáshoz. A pénz az egyik, anyám kapcsolatai a másik, a sima szerencsétlenségem és a testem nem megfelelő reakciói az ok.

Az AWH más volt, mint a múlt évezredben a színes kontaktlencse, a piercing és az élesre reszelt fog, a vérdopping, meg a tetoválás. Az AWH cuccait csak az igazán pénzesek engedhették meg maguknak, akik valami extrát akartak. Az emberek kilencvenkilenc százalékának a ruha, a smink, a haj. A többieknek kell egy tetkó, vagy valami extrább. Felrakatják, aztán leszedetik, megnövesztik, amit levágattak, benövesztik a lyukakat, amiket szúrtak maguknak, aztán felnőnek ők maguk is, és vége. Az AWH-s ügyek komolyabbak. Az idiótáknak találták ki, az olyanoknak, mint én. Lázadj úgy, hogy az anyád szeme tényleg fennakadjon. Hát nekem sikerült.

Tizenhat voltam, amikor először hallottam az AWH-ról, akkor még tényleg csak ugyanolyan divathóbort volt, mint bármi más, és nagyjából egy évig mindenki zebrahajat, és pikkelyt csináltatott, aki eléggé elégedetlen volt magával, volt elég pénze és feltűnési viszketegségben szenvedett. Mivel gyakorlatilag az összes plasztikai műtét, a teljes fogsorcsere és az orrcsont kivétel (egynapos műtét, jössz és mész, altatás nélkül,) már legalább hatvan éve teljesen mindennapos, ezért nyilvánvaló volt, hogy a legálisan végezhető genetikai módosítások lesznek a következő elérhető csomagban. Abból is a viszonylag szelídek, semmi szexuális aberráció, a hirdetett oldalakon legalábbis. Kutyafarkat növeszteni például már a szürke zónához tartozik, a legbanálisabb dolgokat adták el, ez pedig a macskaszem, a hiúz, vagy farkasfül és bármilyen toll, sörény, vagy bunda. Kiegészítésképpen lehetett bionikus művégtagot beépíttetni, amiről másodjára tényleg mindenkinek a szárny ugrik be, na azt mindenféle méretben kilencven centi megengedett fesztávig. Pink, arany, ezüst, stb.

Azt gondolnád, hogy a világ legjobb bulija, mivel a géntechnikusok –mint a divatdiktátorok régen,- hathónapos lefutással kínálták az összes terméket, a legolcsóbb mondjuk 2000 Euro (egy pár szexi, hegyes antilopfül) fél évig hordod, aztán leesik magától, mint a sebről a var. Pár nap alatt kinő az egész, nem fáj, aztán ha akarod, újracsinálod, ha akarod, hagyod az egészet és elmész kosztümben dolgozni egy irodába, soha senki sem fog megszólni, ha megtudja, hogy tizenévesen gyíkfarkad volt és oroszlánsörényed, esetleg hegyes szarvacskáid. Van róla néhány fotód, mutogathatod az unokáidnak.

Ami miatt nekem egyértelmű volt, az a plusz, ami igazán nem is volt reklámozva. Az érzés. Bármit rendeltél, az nem olyan volt, mint egy ruha, vagy protézis, amiből szintén sokat eladtak, de a fém szarvak és villás nyelvek mégsem adták meg az érzést, mint az AWH termékek. Ezeket érezni is lehetett. A plusz füleket a te akaratod irányította, a bundát önkéntelenül végignyalogattad, akárcsak az állat, ami eredetileg ilyet visel. A papagájtollak közé valódi atkák költöztek, ezt csőr híján a körmeiddel szedegetted ki, a kacsatollat önkéntelenül faggyúval akartad ápolni, anélkül, hogy ez szerepelt volna a használati útmutatóban. Kicsit azzá váltál, amit hordtál.

Valamiért az AWH mégsem lett az új évezred legmenőbb üzlete, méghozzá prózai okokból. Tíz év konkrét szárnyalás után a kezelés tizennégy esetben halállal, néhány száz esetben maradandó károsodással, illetve élethosszig tartó deformitással és nemzőképtelenséggel, járt, a tragikus esetek egy éven belül jelentkeztek, mire bárki észbe kaphatott volna, becsődölt az egész, betiltották, és eltörölték a Föld színéről. Az öröm, hogy végre tényleg mások lehetünk, elillant, a dark weben fellelhető kezelések pedig maradtak azoknak, akik a többi olyan szolgáltatást is igénybe veszik, amelyekért szerencsés esetben lecsuknak.

A tiniknek, amilyen én is voltam, – így a rémisztően unalmas és ósdi önkifejezési módoknál kellett maradniuk, valamint bebizonyosodott anyám mondása, miszerint a divat csak pénzlehúzás, ahhoz, hogy megtaláld önmagad, hosszú, spirituális út vezet, az önismeretet nem pótolja egy ügyes frizura, vagy egy smaragdzöld kontaktlencse. Nem beszélve arról, amit az AWH-nál csináltak, hiszen az nemcsak erkölcstelen, de az egészségre is ártalmas. Így már semmi nem lesz belőled. Nem tudta, mert nem érdekelte, hogy én nemcsak a külsőre vágytam. Lehet, hogy azért indult be nálam is az amortizáció, mert rájöttem, az állatok tényleg szeretnek. Nem úgy, mint az anyám.

Egy ideig azt lehetett gondolni, hogy én leszek a tizenötödik haláleset, ami nyilván mindenkinek jobb lett volna, de én sejtettem, hogy nem így lesz, amikor izzadtan feküdtem a kórházban, akkor még a VIP osztályon, mert anyám egy hónapig bízott benne, hogy rendbe hoznak. Sosem volt türelmes, a betegeivel is valahogy olyan keményen bánt mindig, nem hagyott időt nekik kétségbeesni, a daganataikat gyors precizitással távolította el, mint egy szamuráj. A könyörtelenség itt bejött, soha olyan sikeres klasszikus sebész nem volt a géntechnológia korában, mint ő. A daganatok elkotródtak, beletoccsantak a fémtálakba, ahová anyám hajította őket, szétfolytak és elvéreztek. Sajnálatos módon, velem sebészi értelemben már nem lehetett mit kezdeni. Addigra mindkét lábamat levágták, a művégtagok beültetése a távoli jövőbe úszott el, mivel a szövetek fellazultak, a kidobtak mindent, legyen az emberi, állati, mesterségesen növesztett, vagy egyszerű, régimódi szénszálas protézis. A hiénasörényem és a fülek vicces módon megmaradtak, az arcom sem a régi, a szagomról nem is beszélve, hiába telt el a kezelés óta már négy év. Az orvosok ezekhez nem nyúlnak hozzá, attól félnek, hogy rosszul reagál a szervezetem, és kezelést sem adnak, hallottam, amikor azt mondták anyámnak, hogy „felborult a szervezet egyensúlya”, – ó, még jó, hogy felborult!! – mivel a AWH cuccaira nincs klasszikus értelemben vett kísérleti kontrolltechnika, nem akartak ők lenni a kéz, amelyik végleg elvágja a nyakam.

Hallottam azt is, amikor a nővérek arról beszéltek, hogy a mai gyerekek a lelküket is eladnák, hogy különlegesek legyenek, hogy népszerűekké váljanak és szeressék őket. De mivel nem a zárt osztályon voltunk, még azt a dühöt, vagy szánalmat sem kaphattam, amit az öngyilkosok. Eleve olyan voltál, mint egy torzszülött. Ezt mondta a nővérem, amikor bekerültem, persze nem hallotta senki, én meg csak sikoltoztam. Úgysem hitte volna el nekem senki, hogy ilyet mond. Akkor kezdett már deformálódni a lábam, nem tudom, egészséges hiénavégtagokká fejlődnek volna e, nem akarták megvárni ugyanis, amíg teljesen átalakulok. Hiába üvöltöttem, hogy hagyják meg őket. A műtét eredményeképp a hiénaság blokkolt, a helyét rothadás vette át. Az amputáció segített, de a csonkok vége nem egészséges. Én nem bánnám, ha meghalnék. Nekem jó lett volna úgy is. Most élhetnék valami rezervátumban.

Az utolsó dolog, amit anyámtól kaptam, a kerekesszék, amiben most is ülök. Sem apám sem a nővérem nem látogattak, pedig még három hónapig bent voltam, anyám is csak a gépen hívott, és bele sem nézett a kamerába, de gondolom, azért akart így beszélni, hogy én azért lássam az arcát, és semmiképpen ne felejtsem el.

Mintha nem is lettem volna. Úgy eltűntem. A kerekesszék elég jó, van rajta minden olyan funkció, ami egy mai csúcstermékben lehet. A templomlépcsőn szinte siklik felfele, semmi hangja sincs. A fejemen lévő szemüvegben vannak a pontok, amivel irányítom, ami kifejezetten előnyös, pedig sem béna, sem vak nem vagyok, de legalább eltakarja az arcomat.

A gyóntatófülkében levettem, azt hittem, a pap majd a szemembe akar nézni, de tévedtem. Egyrészt olyan sötét van, hogy nem látom, mit csinál, hova néz, másrészt a kettőnket elválasztó rács is annyira sűrű, hogy az alakját is alig tudom kivenni. A hangja annyira unott, hogy elképzelni sem tudom, kíváncsi lenne e rám, vagy bárkire. Addig fogok járni ide, amíg meg nem hallom Isten hangját. Biztosan létezik, hiszen annyira szép, ártatlan és bűntelen jószágokat teremt, amilyen az állat. Nekem ne mondja senki, hogy egy hiéna gonosz lehet. Azt hiszi mindenki, azért mentem az AWH-hoz, mert divatos akartam lenni és népszerű, azt akartam, hogy ha már nem vagyok olyan tökéletes, mint a nővérem, akkor legalább felfigyeljenek rám. Hát tévednek. Én akartam átváltozni, örökre. Istennek látnia kell, hogy itt vagyok és arra várok, hogy az összes emberi szó eltűnjön a torkomból, a gondolatok a fejemből, az érzések a szívemből, és csak közömbös, szeretetteljes morgás maradjon utána.

 

Megjelent az Alibi Levegő c. antológiájában 2020.decemberében

Read more

Mini Műterem nyári táborok: a munka

Egyéb

No Comments


Share this post

Végül pedig némi bepillantás a “kulisszák mögé” : hogyan zajlik az alkotás a táborban.

small_zsófi small_workdotpainting small_work222 small_work22 small_work3 small_work2 small_work  small_tányér small_skull2 small_SDC17871 small_DSCF3980 small_blood6 small_blanka small_anna small_65521784_353950478600373_2897792169500737536_n

small_36200153_1964993393573309_2301187311909470208_n small_36087903_1964993450239970_5276980103299989504_n small_19532470_1501147929957860_809285980_o

Read more

Mini Műterem nyári táborok : az Állatok..

Egyéb

No Comments


Share this post

Táborainkban számtalan állat vesz részt, akik aktívan, passzívan, lelkesen és álmosan, de igyekeznek követni a gyermekek által diktált tempót. Kísérnek és inspirálnak minket, sok alkotás nélkülük nem jött volna létre. :) Örülünk, hogy minél többen kötnek barátságot velük, megtanulják, hogyan bánjanak a jószágokkal. Bízunk benne, hogy minden Mini Műterem diák magával viszi ezt a tudást és élményt, és nem felejti el soha: ők a legjobb barátaink.

small_trickymassage6 small_trickybácsi small_tricky

small_okos  small_melegvan small_pihi  small_masni

small_marci3 small_marci small_pihi2

small_love small_kutyuli

small_kircsi3 small_IMG_20190703_123940 small_annatricky

small_IMG_20190705_141709 small_IMG_20190702_135016 small_IMG_20190701_153417 small_DSCF3062

Read more

Mini Műterem nyári táborok: alkotások

festészet, grafika, képzőművészet, nyári tábor, oktatás

No Comments


Share this post

Évről évre új témák,  egyre ügyesebb gyermekek.. :)

Válogatás az elmúlt évek táborainak alkotásaiból, melyek között egyéni és csoportmunkák is találhatók.

small_zsiráf  small_zorka small_alap3 small_horse992 small_IMG_20190621_061001

small_witch  small_virágok  small_varrottkutyák

small_ufók small_turkishbath3 small_fairyhouse01  small_turkishbath  small_totem5  small_totem4 small_pocahontas

small_three2 small_things small_textil

small_terítő4 small_térélmény small_társas3

small_tányér2 small_skully6 small_pisi   small_skully2 small_shakespeare2 small_plakat

small_séta2 small_SDC18358 small_DSCF6508

small_SDC18009 small_SDC18000 small_DSCF1963 small_DSCF1940 small_DSCF2015

small_DSCF2112 small_DSCF2116 small_diorama5 small_diorama7

small_redhouse small_rainbowsmall_dragon3

small_puppet98    small_broomstick  small_IMG_20190703_203923  small_puppet8 small_IMG_20190702_191258  small_pókháló7 small_pókháló small_pixel small_pig small_painting6

small_oroszlánsmall_lion2     small_nasa small_move (1) small_mousesmall_kutyasuli  small_monument small_kroki

small_magicbook7 small_magicbook3 small_gorilla    small_forest small_eszescsacsi5  small_eszescsacsi3  small_eskuvo7small_DSCF4038 small_city3  small_city  small_citymap small_citymap3    small_chalk  small_bábuk7  small_amandakutyaovi small_balett small_bagoly small_36199938_1964992660240049_1823532286545494016_n small_64721147_2187883904613977_5636376764696494080_n

small_65085750_2761994597150010_2575361162044506112_n small_19532739_1501145983291388_76663064_o small_65237438_454675635090475_905905415584219136_n small_arwenpainting small_DSCF6560

small_janka2 small_minimuterem

Read more

Mini Műterem nyári táborok: a helyszín

festészet, grafika, képzőművészet, nyári tábor, oktatás, rajzóra

No Comments


Share this post

Táboraink évek óta a zsámbéki Nyakas hegyen, valóban festői környezetben várják a gyerekeket. Házunk a Natura 2000 terület mellett van, kilátással a zsámbéki medencére. A ház, a hozzá tartozó 2600 m2 -es kert, valamint rajzstudio, játszótér és fedett verandás étkező várja a gyerekeket. Galériánkban a helyszínről láthattok néhány pillanatképet.

small_zsámbék small_zsambek small_turista

small_túra3 small_trio2 small_DSCF2163  small_SDC17804 small_DSCF2035   small_SDC17796   small_IMG_20180616_180535small_DSC_0031   small_run4 small_nyakassmall_natura small_kircsi22  small_kircsi5 small_DSC_0034

small_kicsiknagyok small_jungle small_iza small_indacar small_IMG_20190704_153638 small_IMG_20190704_142540 small_IMAG0910    small_horse21 small_garden small_game7 small_fáramász small_erdő small_DSCF3069  small_beach3 small_36114210_1965503966855585_8755246646272458752_n small_36087227_1965512906854691_2274049054243553280_n small_camp5 small_hangtál

Read more

Western Dreams

bizarre, festészet, grafika, képzőművészet, western

No Comments


Share this post

Ebben a készülő sorozatban a nyugat alkonyát mutatnám be képzeletbeli szobrok ábrázolásával, ahol a hősi Vadnyugat egyes elemei kilépnek megszokott, megérdemelt és magasztos helyükről, egy tarka lázálom színpadára lépve.  A képeket Cormack Mc Carthy nyomasztó, mégis magával ragadó, elsöprő erejű irodalmi munkássága ihlette.

Amióta jómagam is western stílusú lovaglással foglalkozom, még közelebb került hozzám a vadnyugat hangulata. A filmeken lenyugvó naplemente helyett viszont engem sokkal inkább a Westworld sci fi sorozat  díszlet világa ragadott meg, ahol a vadnyugati pisztolyhősök sokszor önmagukat keresgélve kóborolnak a pusztában, az Új Világ ígéretének bűvöletében, hogy többnyire magányosan, egy napszítta bivalykoponya társaságában hajtsák álomra a fejüket. Másik kedves sorozatom, a Deadwood iróniája is felejthetetlen, az első vakmerő táborozók rémlenek fel előttem, akik arany után kutatva nem riadnak vissza sem egymás, sem az őslakosok lemészárlásától.

small_IMG_20190303_144004~2         small_IMG_20190303_143949~2        small_IMG_20190303_143943~3

small_IMG_20190303_143934~2       small_IMG_20190218_110506         small_IMG_20190218_110501

small_IMG_20190218_110455                 small_IMG_20190218_110449                   small_IMG_20190218_110442

Read more

ARTforKIDS – képzőművészet a gyermekvédelemben

Egyéb, festészet, gyermekvédelem, jótékonyság, képzőművészet, rajzóra

No Comments


Share this post

A Mini Műterem Egyesület vezetőjeként 2019 márciusától önkéntes munkában festészetet, grafikát és vizuális kultúrát kezdtem tanítani a bicskei Kossuth Zsuzsa gyermekotthonban, heti rendszerességgel.

A Batthyány kastély ódon falai között nagyjából hatvan gyermek nevelkedik lakásotthonokban. A kastély parkjában sportlétesítmények, ebédlő és iskola is található, a parkot a közelmúltban rekonstruálták, a hatalmas területen óriás platánfák hajolnak egy kis tó és a közepén lévő sziget fölé.

small_IMG_20190401_173735 small_IMG_20190401_173249

Az alkotás a kicsi, de lakályos alkotószobában zajlik, itt körülbelül 8-10 gyermek tud kényelmesen dolgozni. A Mini Műterem rajzórai programját szerettem volna itt is megvalóstani, miután a vezetőség zöld utat adott a projektnek. Az órák nyilvánosak, és a gyermekek a délutáni szabad idejükben vehetnek részt rajta. Egyetlen kitétel: a jó magaviselet, mely a nyugodt alkotókörnyezet feltétele.  Hamar kiderült, miután megismerkedtem néhány lelkes és rendkívül tehetséges diákkal, hogy a szabad alkotás itt mindennél fontosabb. Tematikus feladatokat is végzünk, de a hangsúly inkább a megfelelő eszközhasználat, különféle rajzi és festészeti technikák elsajátításán van. A képek készítésére szánt heti egy óra nem sok, de sikerült olyan folyamatot adni az alkotásnak, ami segíti az önálló munkát is,ha valaki ahét közben is dolgozik egy művén, azt az órá folytathatja, tovább alakíthatja.

mde small_IMG_20190930_162106 small_IMG_20190527_173229

Néhány hónap alatt remek kis csapat verbuválódott, a hétfő délutánokon igazán jól éreztük magunkat, sikerült megtalálni a közös hangot, ami elsőre igazi kihívásnak tűnt, mert a “külvilágból” érkezni ide, az otthon zárt világába nem könnyű. Az órákra kislányom is elkísért, aki tíz éves lesz, a rajzszakkör diákjai pedig 8-15 évesek.

Szívesen mesélnek a terveikről, az életükről a kastélyban, de a legtöbbet magukról a munkáikon keresztül tudnak elmondani.

mde small_evelinbeach mde

mde mde mde

small_evelintree mde mde

A projekt anyagi feltételeit az Egyesület teremtette elő,  a szükséges eszközöket tárgyi adomány formájában gyűjtöttük össze, illetve néhány festményemet bocsátottam árverésre, hogy ne csupán eszközöket tudjunk beszerezni, hanem a nyári Mini Műterem táborokban is vendégül láthassuk a gyerekeket, akik rendszeresen jártak az órákra. Idén nyáron négy diákot tudtunk fogadni, ami nagy eredmény, hiszen ehhez csak az adományokból befolyt összeget használtuk fel.

Nyár végén, szeptemberben folytatni kezdtem a munkát, immár kibővült csapattal.  Merész terveket szövögetve újabb gyűjtést indítottam, melynek eredményeképp olajfestéket, vásznakat, ecseteket vásároltunk, és az őszi szezonban immár elindult a “komoly” festészet. A jövőben egy kiállítás tervei körvonalazódnak, ha megfelelő anyag gyűlik össze. Mint látható, ez nem a növendékeken múlik, hiszen az alkotókedv töretlen, azt gondolom, hogy kölcsönösen inspiráljuk egymást, a munkánknak csupán az anyagi lehetőségek szabnak határt. Célom, hogy a hátrányos helyzetben lévő, de érdeklődő és tehetséges gyermekek lehetőséget kapjanak az alkotásra, és mind művészettörténeti, mind technikai képzésben részesüljenek. Ezzel nem csak lelki segítséget kapnak, az alkotás terápiás hatását tekintve, hanem elsajátíthatják az festészet, rajz szakmailag fontos elemeit, mely későbbi tanulmányaik során a segítségükre lehet, eddig ismeretlen dimenziókba nyújtva bepillantást. Nem csupán megbecsülést, saját munkájuk iránti elkötelezettséget tanulnak, hanem a kreatív gondolkodást is elsajátíthatják. Mindezt nemcsak az intézmény falain belül, hanem nyári táborokkal, kulturális programokkal, kiállításlátogatással egybekötve folytatnánk továbbra is.

Ha szeretnéd támogatni  Egyesületünk ARTforKIDS projketjét, megteheted tárgyi adomány formájában (farostlemez, olajfesték, ecset, vászon, asztali állvány, illetve bármi egyéb, az alkotáshoz szükséges anyag adományozásával), illetve anyagi segítséget is elfogadunk.

Számlaszámunk:

Mini Műterem Egyesület

Erste bank

11600006-00000000-77551676

A weboldalon található képeim megvásárlásával is támogathatod az ügyet. Kérdés és további információ kérése esetén lépj kapcsolatba velünk.

email: metamorart@gmail.com

contact: 20 2537628

Munkánkról hétről hétre tájékozódhatsz az egyesület Facebook oldalán is, itt a növendékek legfrissebb órai munkái folyamatosan megtekinthetők.

https://www.facebook.com/minimuteremegyesulet/

small_IMG_20190324_091324 small_IMG_20190226_081059

 

Read more

MINI MŰTEREM: Ovirajz és tábori tematika

Egyéb, festészet, nyári tábor, rajzóra

No Comments


Share this post

Elkezdődtek az ovis rajzórák. Első nap csodás dolog történt: Háromszög Országot szétdúlta a vad tornádó, a háromszög, kör és négyzet manók darabokra estek! Még szerencse, hogy volt néhány ügyes gyermek, akik helyre pofozták a társaságot, és színes papírformákból, ragasztó segítségével megalkották a manócskákat.

A rajzórákon, ahol zsámbéki és pátyi ovisokkal dolgozunk együtt, hasonlóan zajlanak az órák, mint a nyári táborok képzőművészeti részében. A témákhoz meghatározott eszközök tartoznak, amelyekkel dolgozunk, vannak kitűzött céljaink, amelyeket meg akarunk valósítani, de alapvetően óráról órára a csoportban részt vevő gyerekek személyisége, kreativitása alakítja a programunkat.

Néhány szó a technikai tudásról

Pedagógiai tapasztalatként öt év általános iskolai és gimnáziumi gyakorlatot tudhatok magam mögött, a Zsámbéki Művészeti Iskolaközpontban töltött időt. Képzőművészként dolgoztam itt, ami előny és hátrány is, de visszagondolva a kezdeti nehézségekre, és azok „kreatív” megoldására, inkább előnyként tekintek rá. A  gyerekekben rejlő őszinte művészetről, és annak előhívásáról legtöbbet a tanítványaim tanították meg nekem az , itthon pedig a kislányom. Festőként „nincs más dolgom”, mint beülni közéjük, figyelni rájuk, felkelteni az érdeklődésüket, és becsalogatni őket az alkotás iskolájába, ahol persze nem árt elsajátítani néhány technikai trükköt, az anyagokkal kapcsolatos bánásmódot.

Nem mindegy, mennyi vizet teszünk az ecsetre, mielőtt a festékbe mártanánk, eláztatjuk e teljesen a vízfestékes dobozt, vagy sikerül ragyogó, erős színeket elővarázsolni belőle. Nem mindegy, szétgyilkolásszuk e a filctoll hegyét, vagy csodás kacskaringókat rajzolunk vele. Nem mindegy, hogy tudunk e százféleképpen rajzolni egy egyszerű grafitceruzával, amivel lehet pontos, tűhegyes, egyenes vonalat húzni, de satírozni is, – ha éppen egy tigris bundáját szeretnénk megjeleníteni. Az agyag akkor tapad, akkor formázható, ha alaposan meg van gyúrva és elég vizet adunk hozzá. Az olló, ragasztó sem engedelmeskedik elsőre, de ahhoz, hogy öröm legyen az alkotás, fontos túlesni az anyagismereten, elsajátítani a megfelelő eszközhasználatot.

….és arról, mire jó mindez

A lényeg a felszabadult fantázia és az anyagokhoz való viszony, az önkifejezés szabadsága, ami nem csak az alkotásban, hanem az életben is fontos. A világhoz való viszonyunk attól is függ, mit látunk meg belőle, hogyan bánunk a környezetünkben levő anyagokkal. Barátságosak e azok a számunkra, befolyásolhatjuk, alakíthatjuk e a körülöttünk levő világot. Ha megismerjük és tiszteljük a természeti és az épített környezetet, kinyílik számunkra a világ és könnyebben megtaláljuk a helyünket benne.

Az óvodás és a kisiskolás korú gyerekek között sokan küzdenek olyan problémákkal (figyelemzavar, mozgáskoordináció, hiperaktivitás, stb.) melyek leküzdésében fontos szerep jut a művészet terápiás hatásának. Mint ahogy a természet közelsége, az anyagokkal való bánásmód is segít olyan területek fejlesztésében, amelyek el vannak hanyagolva, nincsenek felfedezve, kihasználva. A kisgyerekek rengeteg elvárással kerülnek szembe, amikor kikerülnek az otthonukból, hogy ne legyenek túlterheltek, frusztráltak, fáradtak, a rajzórákon szeretnénk elkerülni a „különóra” hangulatot. Az alkotás összpontosítást, energiát igényel, sok türelmet és odafigyelést, de csak akkor tölt fel, ha a benne lévő játékosság marad az első helyen. Célunk, hogy a gyerekek felfedezzék a művészet jótékony hatását, felszabadítsák magukban a kreatív energiákat, és önállóan tudják használni azt.

Művészettörténet

Ovisok, kisiskolások számára a „művészettörténet oktatás” csak játékos, mondhatni szerepjátékos formában érdekes. A tábori és az otthoni tapasztalataim szerint egy művészeti album közös végiglapozgatása, a meseolvasáshoz, vagy a közös képeskönyv nézegetéshez hasonlóan hatalmas élmény a kisgyerekek számára. A legtöbb művészeti könyv, illetve különféle népekkel és korokkal foglalkozó album nem válogat, tehát fontos, hogy csak olyan képeket mutassak a gyerekeknek, amelyekhez megfelelő magyarázatot is tudok fűzni. A legtöbb, gyerekeknek készült ismeretterjesztő sorozatban szerencsére csak elvétve találunk nagyon véres, vagy naturális képeket, mondjuk egy azték áldozati rítusról, mert ezek kifejezetten gyerekeknek készültek. Gyerekkoromban –képzőművész családban élve – rengeteg időt töltöttem antikváriumban vásárolt National Geographic magazinok tanulmányozásával, illetve művészeti albumok nézegetésével, amikben sokszor félelmetes, vagy érthetetlen képekre bukkantam, de ezeket –irányítottan- könnyű kiszűrni. Varázslatos élmény még egy négyéves számára is, amikor együtt átnézünk egy a régi japán, vagy egyiptomi művészetről szóló könyvet, s miután kellőképpen beleéltük magunkat az adott kor és kultúra világába, magunk is készíthetünk olyan tárgyakat, amilyeneket láttunk. A táborban pedig, ahol akár egy egész hetet is szentelünk egy kultúrának, az adott nép bőrébe is lehet bújni. Egy japán, vagy indián tábori hét végére rengeteg apróság lerakódik a nebulók fejében, amit nem feltétlenül használ a mindennapokban, de beépül a tudáskészletébe és gazdagítja azt.

Hagyományok

A művészeti hagyományok minden népnek a legősibb értékei közé tartoznak, amik olykor feledésbe merülnek, aztán ismét előbukkannak. A legjobb, vagy legideálisabb persze talán az, ha sosem tűnnek el, és mindig tudunk alakítani rajtuk, hozzájuk tenni és táplálkozni belőle. Saját és más népek kultúráját megismerve és tanulmányozva olyan ismereteket is szerezhetünk, amelyek segítenek megérteni a világban most is zajló folyamatokat.

Munka

A gyerekekkel való munka során tapasztaltak szerint kialakítottam magamnak néhány pedagógiai elvet, amit a táborban, a rajzórákon, és egyáltalán, az „életben” fontosnak tartok. (a magam számára is.)

–          Hagyd, hogy úgy csinálja a gyerek, ahogy ő szeretné. Ez nem jelenti, hogy hagyd, hogy helytelenül használja az eszközöket, de ha már ura a kezében lévő ceruzának, krétának, vagy bármilyen anyagnak, kerüld el a sémákat. Ne akard, hogy ugyanazt rajzolja, amit te, vagy amit a többiek. Rajzolja, készítse el a dolgot úgy, ahogy azt ő a legjobbnak érzi.

–          Ne csináld meg helyette. Lehet, hogy az első királylány, tigris, vagy lovas huszár iszonyú girbegurba lesz, az első agyagtálka teljesen szétcsúszik, de ha megcsinálod neki, akkor nem küzd meg az anyagokkal, nem lesz sikerélménye és elveszti az élményt, amit a lassú folyamat kínál, amely során létrejön az alkotás, amit egyedül ő készített el.

–          Ne mondd neki, hogy ügyetlen, és a többiek ügyesek. A többiek esetleg csak egy kicsit türelmesebbek, mint ő. Fontos, hogy a gyerekek rájöjjenek, a jó munkához idő kell. Türelmesnek kell lennie. Ez nem olyan, mint egy mese a tévében. Ahhoz, hogy a papíron életre keljen a mesefigura, bizony el kell vele bíbelődni néhány percig. Amikor rájön, hogy alkotás közben megszűnik az idő, máris sikerült átadni neki a lényeget.

–          Hagyd, hogy telerajzoljon száz lapot irkafirkákkal. Nincs jogunk eldönteni, hogy neki melyik firka az, ami már hasonlít arra, amit ő először elképzelt magának. Ha az óra végén összegyúrja a kis agyaglovat, amit készített, nem baj. Nem az ötéves tervet kell teljesítenünk, hanem azt szeretnénk, hogy jól érezze magát. Lehet, hogy a következő lovacska már tetszeni fog neki, és az majd megmarad az utókor számára. Hadd fejlődjön a saját tempójában, hadd gyakoroljon kedvére. A művészet teljesítmény, de nem elvárás.

–          Mielőtt kiállítást rendezünk a művekből, zsűriztessük le a munkákat a gyerekekkel Ők döntsék el, mely munkáikat tartják érdemesnek arra, hogy a nagyközönség elé álljanak vele. Érezzék, hogy mi nemcsak a műveiket, őket is tiszteletben tartjuk. Rengeteg szabály veszi körül őket. A művészetben legyen minél nagyobb mozgásterük. A gyerekek sokszor egyébként is hajlanak rá, hogy elfogadják a velük együtt munkálkodó felnőtt döntését, tehát a véleményünk elmondása fontos, de a végső döntés maradjon az övé.

–          Kapcsolódhatunk az őket éppen foglalkoztató dolgokhoz, illetve a már kitalált témát lehet kötni ehhez. Példa iegy korábbi táborunk „kalóz” tematikájú hete. Itt volt egy feladat, amikor a megtalált „kincsekből” (aranyszínre fújt pléh evőeszközök, és különböző talált tárgyak, furcsa formájú vasdarabok, alkatrészek) szobrot kellett készíteni, hogy kijussunk a lakatlan szigetről. Miután a kincskereséshez térkép is tartozott, az egyébként is erre „hajlamos” néhány gyerkő boldogan vetette rá magát a térképkészítésre. Ebbe belefeledkezve rengeteg szépen kidolgozott térkép készült el, miközben a többiek vicces figurákat, alakzatokat készítettek a kincsből. Az egyik kisfiúról pedig kiderült, hogy nagyon jó érzéke van a szerkezetek tervezéséhez. Ő tehát nem szobrokat, hanem kis, mechanikus robotokat hozott létre a rendelkezésre álló csillogó fém kacatokból. Így egy feladat megoldása alatt több irányba is elindultunk, végül pedig mindenki büszke lehetett arra, amit készített.

A kommersz mindig ott lapul a háttérben, de ez még talán nem a világvége… Van olyan pedagógiai irányzat, ami óvja a gyerekeket a nem „kézműves”, bolti játékoktól, legyen az műanyag autó, Barbie baba, póni, Hello Kitty, vagy egyéb „konzum”tárgy. Az elméletük érthető, képzőművész szemmel azonban az álláspontom mégis megengedő. Egyrészt nem gondolom, hogy ki tudunk szakadni a való világból, vagy ha még ez sikerül is, az izoláltság nem feltétlenül hasznos. Másrészt pedig azzal, hogy ízlés rendőrséget állítok fel, talán a kelleténél sokkal szigorúbb döntést hozok, mint amennyire a probléma – a konzumtárgyak uralma a gyerekek felett – valós.  A gyerekek rugalmasak, és sokkal kevésbé befolyásolhatók, ha elég sokféle inger veszi körül őket, azaz van választási lehetőségük. A művészeti képzés egyik feladata ennek a közegnek a megteremtése.

Végül pedig: Vissza a természetbe!

 Fontosnak tartom, hogy a táborokban a természetjárás, megfigyelés, kalandozás legalább akkora szerepet kapjon, mint az alkotás. Biztos vagyok benne, hogy a kreativitás egyik alapja az, amikor a természetben található alapanyagok számolatlanul vesznek körül minket. A fantázia megmozgatására tökéletes egy „üres” rét, egy zegzugos kert, vagy erdő. Egyik kedvenc élményem egyik indián táborunkhoz kapcsolódik. Itt a hét utolsó napjára elkészültek a sátrak, a gyerekek négy csapatot alkotva berendezték a maguk kis faluját a kertben. Minden sátrat önállóan díszítettek, festettek ki és rendeztek be. (dicséretes, hogy a „tábori kutya” is kapott egy külön sátrat az indiánoktól..) Indultam, hogy megörökítsem a kis falut. Közeledve a táborhelyhez egy bokor mögül távoli képeket szerettem volna készíteni először a helyszínről. A teleobjektívbe pillantva azonban egészen belefeledkeztem a gyerekek tevékenykedésébe, akik mezítláb, átszellemült arccal serénykedtek. Volt, aki a sátorban sepregetett, volt, aki az íját, dárdáját javítgatta. Voltak, akik kövekből csinos kis tűzhelyeket készítettek a sátrak előtt. Mások rajzolgattak a homokba, vagy gyöngyöket fűztek egymás hajába, tolldíszeket, hajpántokat igazgattak egymáson. (A legkisebbek alig múltak három évesek!) A totemoszlopon vidáman vigyorogtak a „törzs” által kartonból készített állatfigurák. Egészen olyan volt a látvány, mintha egy őserdei  falu lakóit figyelném meg. A gyerekeknek nem kellett  semmiféle különösebb elfoglaltság, inspiráció, feladat. Elvoltak a maguk kis világában, amit egy hét alatt közösen raktunk össze. Amilyen elégedettnek tűntek, annyira meghatott voltam én: néhány egyszerű ötlettel sikerült indián falut varázsolnunk, ahol a gyerekek megtapasztalhatták az alkotás és a szabadság és a közösséghez tartozás, az együttműködés élményét.

Read more

Bodygarden

Egyéb, festészet

No Comments


Share this post

A 2013 as Ceredi Nemzetközi Művésztelep témája a KERT volt. A cereden található rengeteg burjánzó kert közül én a temetőkertet választottam. Ide küldtem fényképezkedni  Gyökér Emberkét, aki a halottak gondnoka, őrző védő démona, segít átjutni a kóborló lelkeknek a megnyugvást jelentő égi szférákba. Földi életünkben is sok apró lény van a segítségünkre, a halál sem feltétlenül rémisztő, magasztos kategória. A ceredi temetőkert ezt a nyugalmas, természetközeli állapotot sugározza, amiben az elmúlás, – Gyökér Emberkék segítségével – fájdalommentes, békés élmény. Az emlékek úgy kóborognak itt, mint a naptól kitikkadt galambok, mint a ceredi kánikulában fel alá sertepertélő, kerteket keresgélő festők, koncept művészek, fotósok és szobrászok – a helyiek legnagyobb örömére, mert így a hőgutával fenyegető uborkaszezon is megtelik élettel, pezsgéssel, a temetőtől a libafarmon át egészen a parókia rózsalugasáig.

Read more