Festészet, oktatás, lovak – avagy: hogy jutottam idáig? Természet és művészet, lovak és festészet – ezek határozzák meg az életemet. Ebben a bejegyzésben megosztom veletek, hogyan fonódik össze életemben a művészet, a természet és a lovakkal való kapcsolat.
Művészcsaládban nevelkedtem, Budapesten, de sohasem lett belőlem igazán városi ember. A Képzőművészeti Egyetem patinás épülete az Andrássy úton lenyűgöző, izgalmas épület, mit kívánhat ennél többet egy festőtanonc, aki hat évet tölthetett falai között? Éppenséggel semmit, minden adott a tudás megszerzéséhez, az alkotáshoz, kiállításokhoz, a városi környezet, a művészi életben való pörgés pedig hív, hogy váltsuk meg a világot. A festészet, alkotás az életem része lett, ahogy az utazás, más kultúrák megismerése. Marseille, Párizs, Marokkó, Mexikó, Itália, Amsterdam. Megannyi csodás élmény, melynek végén Erdélyben, a Hargitán egy kis faluban sikerült megtelepednem, ahol majd öt boldog évet tölthettem. Óriási régi házban, a faluvégen volt a „műtermem”, ablakaiból végtelen tér nyílt, a kányádi dombok ölelésében. Itt a természet sokkal konkrétabban közelített, mint eddig bármikor.
Innen Zsámbékra vetett a sors, ahol szüleimnek volt egy kis nyaralója, s az egész család ezt a várost választotta végül lakhelyül. Festek, írok, és több mint tíz éve foglalkozom gyerekek művészetoktatásával. Közel a város, de elég messze ahhoz, hogy fellélegezzek, mert nem aszfalt, hanem mező kell nekem!
Lovak
Amikor a kislányom először volt lovastáborban a szomszédos lovardában, majd rendszeresen elkezdett órákra járni, mindig elkísértem, és kivártam az óra végét. A pályán keringőző lovasokat látva elgondolkodtam, mi lenne, ha..? Végtére ez a lovaglás nem lehet olyan bonyolult, mi baj lehet?
Negyvenéves fejjel lóra pattantam tehát, és nyomban rájöttem, hogy a dolog igenis bonyolult, összetett, minden porcikáját igénybe veszi az embernek, teljesen kikapcsol és maximálisan függővé tesz.
…azonosulni a természettel, átadni magunkat a mozgás, a teremtés folyamatának megadhatja a harmónia érzését.
Azóta sok minden történt, átrohant rajtunk egy világjárvány, a gyermekem felnőtt, én pedig, zsebemben immár egy lovasoktatói vizsgával két ló boldog tulajdonosává váltam. Első csikómat magam lovagoltam be, nagyszerű western edzőnk precíz útmutatásai alapján. A kis arab kanca olyan volt, mintha régóta ismertük volna egymást, vad volt és lobbanékony, mégis biztonságban éreztem magam a hátán, mintha csak egymásnak lettünk volna teremtve. Hosszú terepekre jártunk, az anyácsapusztai dombok között, és innentől kezdve már biztos voltam benne, hogy az én utam a festészet, az irodalom ÉS a lovak. Az anyatermészet után való sóvárgásom végre kielégült, mint mondani szokták, lovasember lett belőlem, aki ugye nem tekinthető egésznek hátasa nélkül.
Lovat tartani azonban drága mulatság, a sors nem mindig kegyes az emberrel, változtatni kell, számolni, helyet keresni és találni, ahol megvalósíthatók a vágyott célok. A csikó szerencsére jó gazdára talált, helyette egy megfontolt haflingi kanca érkezett, akivel végre nekifoghattunk az oktatásnak. Őt követte Bandi, egy igazi falusi mix, bűbájos természetű hatéves herélt.
Alkotás, lovaglás
A rajziskola és az otthoni műhelymunka sem merült feledésbe, a gyerekek nyitottsága a digitális zajban sem változik annyit, hogy ezeket az ősi, analóg készségeket, amilyen az alkotás, a természet ismerete és szeretete, ne lehetne könnyedén átadni nekik.
Egy új kép, egy megírt szöveg, egy jó edzés, egy tereplovaglás feltölt, és további kutatásra sarkall, ahogy tökéletes festő, úgy tökéletes lovas sincs, de azonosulni a természettel, átadni magunkat a mozgás, a teremtés folyamatának megadhatja a harmónia érzését. Sokszor úgy érzem, hogy a rengeteg munkát, alázatot kívánó alkotó tevékenység alapja épp ez a természetközeli életmód, ami nélkül, vagy amihez nem visszakanyarodva az ember csak veszít. Saját belső lényegét elkülöníti a természettől, pedig csak vele egységben képes megérteni azt.