Mind a festészetben, mind az irodalomban a bizarrt, a szatirikus, játékos figuralitást keresem. Hiszem, hogy a képnek, mint tárgynak, mint „kézműves” terméknek van létjogosultsága a digitális képek milliói mellett, időt töltünk vele, párbeszédbe kerülünk az alkotóval, ugyanúgy, mint egy regény, vagy elbeszélés olvasása során.
A befogadásra szánt idő minősége és mennyisége értelmezői állásponthoz vezet. A Könyvek és Képek megállásra késztetnek, lelassítanak, átélhetőbbé teszik a pillanatot, kíváncsivá tesznek. A gyorsaság, amivel a hírek és képek érkeznek, állandó, az alkotók dolga most talán épp az, hogy lefékezzék kissé a tempót, megnyugtassák az érzékeinket, andalító, netán borzongásra késztető, meghökkentő mesékkel. Az általam kedvelt szerzők mind mind veszélyes utazásra invitálnak, én azonban mindig is szerettem a mélység kútjába tekinteni.
H.P.Lovecraft sokáig elfeledett szerző volt, míg E.A. Poe sokkal nagyobb népszerűségnek örvendett, költészete beépült a mainstreambe. A lovecrafti barokkos világvége toposzok azonban időről időre felbukkannak, William Faulkner, Cormack McCarthy és más, ikonikus alkotók sorai közt. Ahogy telik az idő, felrémlik egy ösvény azoknak, akik azt az utat választják, posztapokaliptikus látomásokból egyre több akad – a Vadkeleten is. Nem feltétlenül komor, súlyos művekre gondolok, Dmitry Glukhovsky, kortárs orosz szerző, Pelevin, Szorokin igazán izgalmas, az orosz múltat és jövőt szatirikus színpadképek sorozatával teszi átélhetővé, miközben a kacagtató, egyben sírnivalóan szomorú jelenetekben otthonosan mozog egy magyar olvasó is. Többet tudunk minderről, mint kéne, mely félelmetes, groteszk, a bizarrnak olyan tárháza, amely számomra a kiapadhatatlan ötletek forrása.
A közép-európai mondakincs, a magyar valóság, ami körülvesz magában hordja a múltat, bármilyen modern máz borítja, minduntalan felsejlik a jellegzetes abszurd, ami békében, háborúban a felszín alatt csordogál, uralkodjék bármilyen rendszer. A magyar irodalomban Tersánszky Józsi Jenő ez egyik kedvenc szerzőm. Ő, aki háborús időkről is úgy tud írni, hogy a sírástól és a nevetéstől egyszerre szakad meg a szívünk, nagyon jól megragadta ezt a „népi karaktert”, ami ma is él, így téve kortalanná az írásait.
Nekem fontos a humor, a mese, a titok, és a múlt, ami nélkül a jelen szövete üres lenne. Írásaimban és a képeimben ezekből építkezem. Első, nyomtatásban megjelent könyvem olyan novellákat és elbeszéléseket tartalmaz, melyek egy képzeletbeli kisvárosban és környékén játszódnak, valahol e Közép-európai dzsungelben, ahol a tudatalatti madárijesztő-figurái a leghétköznapibb környezetben ugranak elő, ahogy a világ bármely táján, épp csak jellegzetes, csípős, kesernyés balkáni fűszerezéssel. 2020-ban Petri György díjat nyertem, ennek köszönhető, hogy a Magvető kiadónál megjelent a Sikoltó c. elbeszéléskötetem. Novelláim a Kalligram, Credo folyóiratokban és antológiákban olvashatók.