metamor

Rajzovi

Rajzovi, nyári táborok

Készségfejlesztő képzőművészeti foglalkozások óvodásoknak

Rajz és festés mesés elemekkel

A korán támogatott rajzos önkifejezés hozzásegíti a gyerekeket kézügyességük fejlesztéséhez, fantáziájuk felszabadításához. Olyan eszközt ad a kezükbe, amivel önállóan eltölthetik az idejüket, kialakíthatják, ábrázolhatják saját birodalmukat, feldolgozhatják az élményeiket. Az őket megérintő benyomásokat nem mindig tudják szavakkal kifejezni, de ha korán megtanulnak „szavak nélkül” kommunikálni, olyan nyelvet sajátíthatnak el, ami a szülők számára is utat nyit a gyermeki elméhez.

Az órák után – igény szerint – alkalom nyílhat a szülőnek a rajzok közös elemzésére.

A gyerekeket játékos foglalkozások során többféle rajzeszközzel ismertetjük meg, kipróbálhatják a különböző képzőművészeti technikákat, mindenki kiválaszthatja a neki legmegfelelőbbet. Célunk megismertetni velük a vizuális kultúrát és szórakoztatva segíteni őket a koncentráció elsajátításában.

Első  évfolyamunkat májusban zártuk. A zsámbéki Tündérkert óvodában heti két délutáni órán, a Pátyi Pátyolgató óvodában heti egy délután középső és nagy csoportos gyerekekkel dolgoztunk együtt. A csoportok maximum 12 fővel működtek, és minden alkalommal ketten voltunk velük. Zsámbékon Horváth Bbor, Vígh Ildi, Gerzsenyi Heni, Pátyon Gerzsenyi Heni volt a munkatársam.

A hagyományos képzés felépítését egészen kis gyerekekre szabni örömteli feladat. Azon túl, hogy majdnem mindent letesztelek a saját gyerekemen, figyelem az órai, tábori reakciókat a feladatok végrehajtása közben és alkalmanként e szerint alakítok rajtuk. Fölösleges lenne minden részlethez ragaszkodnom, a cél – és az eszköz is –teljesen más, mint a „nagyok” rajziskolájában. A gyerekekben eredendően megvan az a kreativitás, amivel dolgozni tudunk, hagyni kell, hogy kiteljesedjen. Nem számít, milyen úton jutnak el a végeredményhez, nekik sokszor elég, ha elmondok egy történetet, mesélek egy korszakról, végignézünk egy könyvet, vagy az adott történet végén mutatok valamit, amit mi csináltunk otthon a kislányommal. A gyerekek szerencsére ilyen korban nem akarnak még megfelelni minden áron, (szerencsére!) – így aztán mindenki úgy dolgozza fel a témát, ahogyan ő szeretné. Egy fontos szempont van csak: hogy merjen és tudjon bánni az anyagokkal és sikeresen meg tudja valósítani az ötleteit, ami a feladat kapcsán eszébe jutott, akár új utakon, nem az elsőre felkínált anyagok segítségével. Az órán tehát ebben szeretnék segíteni, no meg abban, hogy jó legyen a hangulat.  A mottó, miszerint „az alkotás energiát és önbizalmat ad”, a velünk dolgozó gyerekek kapcsán jutott eszembe. Egészen aprócska résztvevőink olykor korukat meghazudtoló kitartásról, elmélyült koncentrációról és komoly csapatmunkáról tettek tanúbizonyságot, annak ellenére, hogy különböző óvodai csoportokból jöttek. Sikerélményük és a rengeteg mosoly, büszke arcocska felejthetetlen. Szerencsére sokukkal a nyári táborban is találkoztunk.

Néhány szó a technikai tudásról

Pedagógiai tapasztalatként öt év általános iskolai és gimnáziumi gyakorlatot tudhatok magam mögött, a Zsámbéki Művészeti Iskolaközpontban töltött időt. Képzőművészként dolgoztam itt, ami előny és hátrány is, de visszagondolva a kezdeti nehézségekre, és azok „kreatív” megoldására, inkább előnyként tekintek rá. A a gyerekekben rejlő őszinte művészetről, és annak előhívásáról legtöbbet a tanítványaim tanították meg nekem az , itthon pedig a kislányom, aki nemsokára öt éves lesz. A nyári táborokat, melyeket két éve szervezek, az ő életkorához alakítottam, így tavaly 4 és 14 éves korú gyerekekkel foglalkoztam.  Festőként „nincs más dolgom”, mint beülni közéjük, figyelni rájuk, felkelteni az érdeklődésüket, és becsalogatni őket az alkotás iskolájába, ahol persze nem árt elsajátítani néhány technikai trükköt, az anyagokkal kapcsolatos bánásmódot.

Nem mindegy, mennyi vizet teszünk az ecsetre, mielőtt a festékbe mártanánk, eláztatjuk e teljesen a vízfestékes dobozt, vagy sikerül ragyogó, erős színeket elővarázsolni belőle. Nem mindegy, szétgyilkolásszuk e a filctoll hegyét, vagy csodás kacskaringókat rajzolunk vele. Nem mindegy, hogy tudunk e százféleképpen rajzolni egy egyszerű grafitceruzával, amivel lehet pontos, tűhegyes, egyenes vonalat húzni, de satírozni is, – ha éppen egy tigris bundáját szeretnénk megjeleníteni. Az agyag akkor tapad, akkor formázható, ha alaposan meg van gyúrva és elég vizet adunk hozzá. Az olló, ragasztó sem engedelmeskedik elsőre, de ahhoz, hogy öröm legyen az alkotás, fontos túlesni az anyagismereten, elsajátítani a megfelelő eszközhasználatot.

….és arról, mire jó mindez

A lényeg a felszabadult fantázia és az anyagokhoz való viszony, az önkifejezés szabadsága, ami nem csak az alkotásban, hanem az életben is fontos. A világhoz való viszonyunk attól is függ, mit látunk meg belőle, hogyan bánunk a környezetünkben levő anyagokkal. Barátságosak e azok a számunkra, befolyásolhatjuk, alakíthatjuk e a körülöttünk levő világot. Ha megismerjük és tiszteljük a természeti és az épített környezetet, kinyílik számunkra a világ és könnyebben megtaláljuk a helyünket benne.

Az óvodás és a kisiskolás korú gyerekek között sokan küzdenek olyan problémákkal (figyelemzavar, mozgáskoordináció, hiperaktivitás, stb.) amelyek leküzdésében fontos szerep jut a művészet terápiás hatásának. Mint ahogy a természet közelsége, az anyagokkal való bánásmód is segít olyan területek fejlesztésében, amelyek el vannak hanyagolva, nincsenek felfedezve, kihasználva. A kisgyerekek rengeteg elvárással kerülnek szembe, amikor kikerülnek az otthonukból, hogy ne legyenek túlterheltek, frusztráltak, fáradtak, a rajzórákon szeretnénk elkerülni a „különóra” hangulatot. Az alkotás összpontosítást, energiát igényel, sok türelmet és odafigyelést, de csak akkor tölt fel, ha a benne lévő játékosság marad az első helyen. Célunk, hogy a gyerekek felfedezzék a művészet jótékony hatását, felszabadítsák magukban a kreatív energiákat, és önállóan tudják használni azt.

Mini Művészettörténet, – amitől tágul a mesevilág

Ovisok, kisiskolások számára a „művészettörténet oktatás” csak játékos, mondhatni szerepjátékos formában érdekes. A tábori és az otthoni tapasztalataim szerint egy művészeti album közös végiglapozgatása, a meseolvasáshoz, vagy a közös képeskönyv nézegetéshez hasonlóan hatalmas élmény a kisgyerekek számára. A legtöbb művészeti könyv, illetve különféle népekkel és korokkal foglalkozó album nem válogat, tehát fontos, hogy csak olyan képeket mutassak a gyerekeknek, amelyekhez megfelelő magyarázatot is tudok fűzni. A legtöbb, gyerekeknek készült ismeretterjesztő sorozatban szerencsére csak elvétve találunk nagyon véres, vagy naturális képeket, mondjuk egy azték áldozati rítusról, mert ezek kifejezetten gyerekeknek készültek. Gyerekkoromban –képzőművész családban élve – rengeteg időt töltöttem antikváriumban vásárolt National Geographic magazinok tanulmányozásával, illetve művészeti albumok nézegetésével, amikben sokszor félelmetes, vagy érthetetlen képekre bukkantam, de ezeket –irányítottan- könnyű kiszűrni. Varázslatos élmény még egy négyéves számára is, amikor együtt átnézünk egy a régi japán, vagy egyiptomi művészetről szóló könyvet, s miután kellőképpen beleéltük magunkat az adott kor és kultúra világába, magunk is készíthetünk olyan tárgyakat, amilyeneket láttunk. A táborban pedig, ahol akár egy egész hetet is szentelünk egy kultúrának, az adott nép bőrébe is lehet bújni. egy japán, vagy indián tábori hét végére rengeteg apróság lerakódik a nebulók fejében, amit nem feltétlenül használ a mindennapokban, de beépül a tudáskészletébe és gazdagítja azt.

Hagyományok

A művészeti hagyományok minden népnek a legősibb értékei közé tartoznak, amik olykor feledésbe merülnek, aztán ismét előbukkannak. A legjobb, vagy legideálisabb persze talán az, ha sosem tűnnek el, és mindig tudunk alakítani rajtuk, hozzájuk tenni és táplálkozni belőle. Saját és más népek kultúráját megismerve és tanulmányozva olyan ismereteket is szerezhetünk, amelyek segítenek megérteni a világban most is zajló folyamatokat.

Az óra menete

Miben különbözik az ovis és az iskolás tematika?

Példa: II. félév, „mini művészettörténet”

Az adott kultúrkör művészettörténetéből néhány, könnyen elmesélhető és befogadható elemet dolgozunk fel az órán.

Az óra 45 perc, ennyi idő az ovis nap után elég az alkotásra, a gyerekek többsége ennyi ideig tud fáradtság nélkül figyelni,  „dolgozni”. Természetesen vannak olyanok, akik tovább is képesek egy dologgal foglalkozni, sőt, kifejezetten belemerülnek a feladatba, de tekintettel a csoportdinamikára őket arra ösztönzöm, otthon folytassák a munkát, készítsenek házi feladatot, próbálják szüleikkel együtt elkészíteni kicsit másként, vagy újra az órai munkát, kísérletezzenek kedvükre.

Az óra menete:

1.Mese, „találós kérdések” a témáról. (max. 10 perc!) Pl.: Egyiptom esetében: hol van Egyiptom, milyen messze, milyen idő van ott. A képen látható figurák miért viselnek csak olyan kevés ruhát? Mi a piramis? Mi a szfinx? (a feje ember, a törzse oroszlán). Érdekes lehet már középső csoportosoknak is a piramis, ami hatalmas építmény, (mekkora?) ami – többek között –  titkos járatokkal, kincseskamrákkal van teli, és egy király vagy királynő síremléke. A mese itt valóság, de befogadhatóbb, ha olyan panelekkel van elmondva, ami az ovis mesékben is szerepel. (pl.: magyar népmesék.). A furcsa, állatfejű istenek, szobrok is összehasonlíthatók más történetek szereplőivel, így jobban érthető a gyerekek számára, és nem félelmetesebbek, mint a „hétköznapi”mesék kevert lényei. Persze sok múlik az előadáson, hogy se túl száraz, se rémisztő ne legyen a bevezető. Érdemes kicsit kifigurázni a dolgot, – persze nem gúnyosan, vagy sértőn, – lányoknak pedig felhívni a figyelmét a szereplők különleges öltözékére, stb.  A mese közben átnézzük a képeket, amelyek érdekesek az adott témában, és felvillantani azokat az elemeket, amelyek az órai feladathoz kapcsolódnak, amelyeket izgalmas lenne jobban megismerni. Ennél több „művészettörténetet” csak azoknak kell – nem túl tudományosan- elmesélni, aki kérdez. Érdemes olyan témát is továbbvinni, ami az adott nép kultúrájáról eszébe jut a gyerekeknek, vagy saját élményeikhez tudják kötni. Ki látott valahol valaha olyasmit, ami a képeken is szerepel. Pl.: harci szekér, pálmafák, vízinövények, kőépítmények, stb. A példánál maradva, Egyiptomi motívumokat nem csak tévében, neten, hanem akár egy falusi udvarban is fel lehet fedezni. A régi építmények, romok pedig mind valami rég letűnt korról mesélnek, ami nem csak Egyiptomban van. A görög, római, török idők emlékei pl. Magyarországon is jelen vannak. Legkésőbb az általános iskolai tankönyvekben biztosan felbukkannak, jó, ha a gyerekek nem gondolják azt, hogy ezek a dolgok csak papíron léteznek. A képzőművészeti alkotások, ha magunk is elkészítjük őket, közelebb hozzák, érthetőbbé varázsolják a térben és időben is távoli kultúrákat.

2. Szabályok, az anyagokkal kapcsolatban:

Ha kötetlen a dolog, (nem fix eszközzel dolgozunk, pl.: agyag) akkor érdemes mindenkinek szabad anyagválasztást biztosítani, ezzel együtt figyelni arra, hogy ha valaki nagyon bátortalan, és esetleg még nem nagyon használt festéket, zsírkrétát, akkor alkalma legyen belekóstolni a „vadabb” anyaghasználatba. Aki túl hebrencs, annak érdemes megmutatni, hogy milyen jól lehet bánni a részletekkel, illetve más, vegyes technikákra felhívni a figyelmet. (Mi milyen anyaggal passzol össze: pl: filctoll, színes ceruza, festék, grafit, papírkivágás, ragasztás, stb.) A cél: hogy a témát nem túl kötött anyaghasználattal sikerüljön kombinálni a gyerekeknek, így nagyobb az esélye, hogy olyasmire bukkan, ami csak és kizárólag rá jellemző, az ihletet viszont egy gazdag formakinccsel rendelkező kultúrából merítette.

3. Az adott feladathoz lehet előre készíteni egy mintát, de csak azért, hogy elindítsa az alkotó folyamatot, illetve átlendítse a gyerekeket az ovis korban épp csak kialakuló, sokaknál erősen gátolt absztrahálásban. Mindez más műfajokban is egyénenként változó, (zene, mozgás, stb.) és vannak olyanok is, akiknek már az első alkalommal sem okoz nehézséget elképzelni ÉS megvalósítani valamit, továbbá összeszedni a bátorságot a megvalósításhoz, vagy rátalálni arra az anyagra, ami a legmegfelelőbb a célnak. Fontos, hogy ha van is minta, nem másolásról van szó, „nem ér” ugyanolyat csinálni, illetve folytatni kell a gondolatmenetet.

A munka max.25-30 perc, ezalatt érdemes gondoskodni arról, hogy mindenki reflektálhasson a saját és a többiek munkájára. Egy ovisnak nem nehéz felkelteni a kíváncsiságát, annál nehezebb viszont fenntartani az érdeklődését. A célunk ez, hogy otthonosan mozogjanak az önkifejezés képzőművészeti ágaiban, ami segít kiteljesíteni a személyiségüket és növeli az önbizalmukat. Az órán tehát meg kell tartani az egyensúlyt: az ő szempontjaikat kell legelőre tenni, az oktatói beidegződések csak a háttérben érvényesülhetnek. A moderátori szerep hárul ránk, ami jelen esetben egyesíti magában a dadust, a cirkuszigazgatót, a bűvészt, a bohócot, a mesemondót – és a felnőttet, akitől el lehet lesni a kép és tárgykészítés megannyi trükkjét. A gyerekek segítőkészek abban, hogy elérjük a célunkat, mert ha unatkoznak, vagy valami nem érthető a számukra, azt azonnal a tudtunkra adják. Ovisokkal dolgozni nagyon felszabadító, mert ha sikerül velük megtalálni a hangot, keresetlen őszinteséggel képeznek ki minket mint tanárt, felnőttet, adott esetben szülőt, vagy alkotót.

4. Az órán bizonyos szabályok betartása elkerülhetetlen. Mivel nem mindenki jár egy csoportba, a résztvevők nem mind ismerik jól egymást, lehetnek ellentétek, vagy valaki esetleg egyedül marad. A csoportdinamikára folyamatosan figyelni kell, még akkor is, ha éppen külön foglalkozunk valakivel. Ketten nagyjából 12 gyerekkel lehet úgy együtt dolgozni, hogy senki ne maradjon hatékony segítség nélkül. Az óra végén az elkészült munkákat együtt megnézzük, dokumentáljuk, aztán közösen rendet teszünk, és mindenki kaphat egy kis „jutalomfalatot”, kekszet, vagy gyümölcsöt, hogy kicsit magához térjen a nagy munka után. A műteremből együtt megyünk ki, fontosnak tartom, hogy mindenkitől elbúcsúzzak, senki ne árván kerüljön vissza a csoportba, főleg azok, akiért esetleg később jönnek a szülei. Jó, ha legalább a dadus, a csoport óvónénije, vagy egy barát, barátnő akad, aki örömmel fogadja. Így a rajzórának van eleje, közepe, vége, ÉS lezárása. Lényeges, hogy ha valamire nem maradt idő az órán, az ne félbehagyott, elkapkodott feladatot jelentsen, hanem valamit, amin még dolgozni kell, amire majd lesz idő, aminek akár a részleteivel, akár a továbbfejlesztésével lesz még alkalom foglalkozni. Nem az a fontos, hogy a gyerek egy kész műalkotást vigyen haza minden alkalommal, hanem olyan élményekkel legyen gazdagabb, amit el tud mesélni a szüleinek, és amit tovább tud gondolni magában. A kézügyessége, nyitottsága pedig ezalatt  folyamatosan fejlődik, ami lassú, de annál látványosabb folyamat.

 

 

 

A gyerekekkel való munka során tapasztaltak szerint kialakítottam magamnak néhány pedagógiai alapelvet, amit a táborban, a rajzórákon, és egyáltalán, az „életben” fontosnak tartok. (a magam számára is.)

A szabályok, melyek a KICSIKRE (4-től 10-11 éves korig.) vonatkoznak. – tehát tábor idején is, ahol „nagycsaládos” struktúrában különböző korcsoportok vannak együtt. (Az ennél nagyobb testvérek már inkább velünk dolgoznak, szinte együtt tanítjuk a kisebbeket, ők a tábori életben is sokszor „felnőttesen” integrálódnak.)

–          Hagyd, hogy úgy csinálja a gyerek, ahogy ő szeretné. Ez nem jelenti, hogy hagyd, hogy helytelenül használja az eszközöket, de ha már ura a kezében lévő ceruzának, krétának, vagy bármilyen anyagnak, kerüld el a sémákat. Ne akard, hogy ugyanazt rajzolja, amit te, vagy amit a többiek. Rajzolja, készítse el a dolgot úgy, ahogy azt ő a legjobbnak érzi.

 

–          Ne csináld meg helyette. Lehet, hogy az első királylány, tigris, vagy lovas huszár iszonyú girbegurba lesz, az első agyagtálka teljesen szétcsúszik, de ha megcsinálod neki, akkor nem küzd meg az anyagokkal, nem lesz sikerélménye és elveszti az élményt, amit a lassú folyamat kínál, amely során létrejön az alkotás, amit egyedül ő készített el.

 

–          Ne mondd neki, hogy ügyetlen, és a többiek ügyesek. A többiek esetleg csak egy kicsit türelmesebbek, mint ő. Fontos, hogy a gyerekek rájöjjenek, a jó munkához idő kell. Türelmesnek kell lennie. Ez nem olyan, mint egy mese a tévében. Ahhoz, hogy a papíron életre keljen a mesefigura, bizony el kell vele bíbelődni néhány percig. Amikor rájön, hogy alkotás közben megszűnik az idő, máris sikerült átadni neki a lényeget.

 

–          Hagyd, hogy telerajzoljon száz lapot irkafirkákkal. Nincs jogunk eldönteni, hogy neki melyik firka az, ami már hasonlít arra, amit ő először elképzelt magának. Ha az óra végén összegyúrja a kis agyaglovat, amit készített, nem baj. Nem az ötéves tervet kell teljesítenünk, hanem azt szeretnénk, hogy jól érezze magát. Lehet, hogy a következő lovacska már tetszeni fog neki, és az majd megmarad az utókor számára. Hadd fejlődjön a saját tempójában, hadd gyakoroljon kedvére. A művészet teljesítmény, de nem elvárás.

 

–          Mielőtt kiállítást rendezünk a művekből, zsűriztessük le a munkákat a gyerekekkel Ők döntsék el, mely munkáikat tartják érdemesnek arra, hogy a nagyközönség elé álljanak vele. Érezzék, hogy mi nemcsak a műveiket, őket is tiszteletben tartjuk. Rengeteg szabály veszi körül őket. A „művészetben” legyen minél nagyobb mozgásterük. A gyerekek sokszor egyébként is hajlanak rá, hogy adjanak a velük együtt munkálkodó felnőtt döntését (előbb utóbb) elfogadni, tehát a véleményünk elmondása fontos, de a végső döntés maradjon az övé.

 

–          Kapcsolódhatunk az őket éppen foglalkoztató dolgokhoz, illetve a már kitalált témát lehet kötni ehhez. Példa egyik táborunk „kalóz” tematikájú hete. Itt volt egy feladat, amikor a megtalált „kincsekből” (aranyszínűre fújt pléh evőeszközök, és különböző talált tárgyak, furcsa formájú vasdarabok, alkatrészek) szobrot kellett készíteni, hogy kijussunk a lakatlan szigetről. Miután a kincskereséshez térkép is tartozott, az egyébként is erre „hajlamos” néhány gyerkő boldogan vetette rá magát a térképkészítésre. Ebbe belefeledkezve rengeteg szépen kidolgozott térkép készült el, miközben a többiek vicces figurákat, alakzatokat készítettek a kincsből. Az egyik kisfiúról pedig kiderült, hogy nagyon jó érzéke van a szerkezetek tervezéséhez. Ő tehát nem szobrokat, hanem kis, mechanikus robotokat hozott létre a rendelkezésre álló csillogó fém kacatokból. Így egy feladat megoldása alatt több irányba is elindultunk, végül pedig mindenki büszke lehetett arra, amit készített.

 

–          A kommersz mindig ott lapul a háttérben, de ez még talán nem a világvége… Van olyan pedagógiai irányzat, ami óvja a gyerekeket a nem „kézműves”, bolti játékoktól, legyen az műanyag autó, Barbie baba, póni, Hello Kitty, vagy egyéb konzum tárgy. Az elméletük érthető, képzőművész szemmel azonban az álláspontom mégis megengedő. Egyrészt nem gondolom, hogy ki tudunk szakadni a való világból, vagy ha még ez sikerül is, az izoláltság nem feltétlenül hasznos. Másrészt pedig azzal, hogy ízlés rendőrséget állítok fel, talán a kelleténél sokkal szigorúbb döntést hozok, mint amennyire a probléma – a konzumtárgyak uralma a gyerekek felett – valós.  A gyerekek rugalmasak, és sokkal kevésbé befolyásolhatók, ha elég sokféle inger veszi körül őket, azaz van választási lehetőségük. A művészeti képzés egyik feladata ennek a közegnek a megteremtése.

 

–          Vissza a természetbe!

 

Fontosnak tartom, hogy a táborokban a természetjárás, megfigyelés, kalandozás legalább akkora szerepet kapjon, mint az alkotás. (Jó időben az oviban is a kertben tatjuk az órát!) Biztos vagyok benne, hogy a kreativitás egyik alapja az, amikor a természetben található alapanyagok számolatlanul vesznek körül minket. A fantázia megmozgatására tökéletes egy „üres” rét, egy zegzugos kert, vagy erdő. Egyik kedvenc élményem első –indián- táborunkhoz kapcsolódik. Itt a hét utolsó napjára elkészültek a sátrak, a gyerekek négy csapatot alkotva berendezték a maguk kis faluját a kertben. Minden sátrat önállóan díszítettek, festettek ki és rendeztek be. (dicséretes, hogy a „tábori kutya” is kapott egy külön sátrat az indiánoktól..) Indultam, hogy megörökítsem a kis falut. Közeledve a táborhelyhez egy bokor mögül távoli képeket szerettem volna készíteni először a helyszínről. A teleobjektívbe pillantva azonban egészen belefeledkeztem a gyerekek tevékenykedésébe, akik mezítláb, átszellemült arccal serénykedtek. Volt, aki a sátorban sepregetett, volt, aki az íját, dárdáját javítgatta. Voltak, akik kövekből csinos kis tűzhelyeket készítettek a sátrak előtt. Mások rajzolgattak a homokba, vagy gyöngyöket fűztek egymás hajába, tolldíszeket, hajpántokat igazgattak egymáson. (A legkisebbek alig múltak három évesek!) A totemoszlopon vidáman vigyorogtak a „törzs” által kartonból készített állatfigurák. Egészen olyan volt a látvány, mintha egy őserdei kis falu lakóit figyelném meg. A gyerekeknek nem kellett már semmiféle különösebb elfoglaltság, inspiráció, feladat. Elvoltak a maguk kis világában, amit egy hét alatt közösen raktunk össze. Amilyen elégedettnek tűntek, annyira meghatott voltam én: néhány egyszerű ötlettel sikerült indián falut varázsolnunk, ahol a gyerekek megtapasztalhatták az alkotás és a szabadság és a közösséghez tartozás, és az együttműködés élményét.